Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 1. szám - Takács Lajos: Határsértés, zálogolás a Dunántúlon a XVIII. században
ell lőttek, edgyet pediglen bé fogván” de azt „egy üdéig ell rekesztve tartván el szalasztották. . d’24 A sok huzavonának végül is nem lett semmi eredménye. A szabadban élő rideg állatnak még az egyben tartása is komoly gondot jelentett, de különösen a megriasztott és félelemtől megvadult állat behajtása. 1753. március 13-án, a Baltaváron tartott kihallgatáson az egyik tanú, Ns. Halász Antal személyes tapasztalata alapján számolt be arról a kellemetlen és fáradságos munkáról, amivel 'Festetics uraság sertéseit 'hajtották be Sárvárra: „Látta azt is - számolt be a tanú vallomásában - hogy a Sárvári Vár mellett verték és kergették a’ Hajtők azon Marhákat - melyeket ti. a tilosban találtak - úgy hogy a Vár árkában lévő Jégh lukakban sok bé esett”, miközben terelni próbálták őket, ahol természetjesen sokan összetörték magukat.25 A feladat nagyságát, amit a behajtás jelentett, talán a disznók nagy száma is érzékelteti. Az 1753-ban a Szécsényben tartott kihallgatáson az egyik tanú elmondása szerint, a „Proxime elmúlt télen, M. Generális Festetics Joseph Uram eö Excellentiája 800-ból álló circiter Marhái Gérczei tilos erdőbül” hajtattak be, nem kis fáradsággal, noha a hajtők több mint százan voltak.26 De nemcsak az állatok hajszolása, kprgetése jelentett a hajtókának nagy gondot, hanem a disznópásztorok, a kanászok megfékezése, elhallgattatása is. Ezt többnyire veréssel érték el, mint a fenti esetben is, amelyről az egyik tanú, a sári Biczó János a következőkben számolt be: behajtáskor „a be hajtott Marhák mellett lévő edgyik kanászt az erdőben keményen megh verték az hajtők”, de ez nem volt elég, hanem még „megh kötözték és úgy kötözve vitték azok, akik az Marhákat bé hajtották a Sárvári Várban”, mint egy győzelmi jelt vagy jeles hadizsákmányt, és örömük kifejezéseképpen a szerencsétlen kanászt „ott is keményen megh csapták.”27 Ugyanezen évben történt kihallgatáson egy másik tanú arról is szót (ejtett, hogy a tilosokat különösen nagy gonddal őrizték, és ha véletlenül ráhajtottak „vagy ha csak szaladásképpen reá mentek is... ha észre vették, mindgyárt le hajtották a tilosokrul és az Pásztort is jól megh palolták. . .”28 A pásztorok megverése különösen emlékezetessé szokta tenni a határsértéseket és ezért más esetben is többször hallhattunk hasonlóan lemlékezetes összecsapásokról. 1753. július 18-án, a Csehiben történt kihallgatáson rögzítette a megyei bizottság papírra a következőket: a csehiek ,,a’ most folyó 1753. esztendőben számosán összve vévén magukat, az Oszkai lakosokra - kik az erdőben legeltettek - ki rohanván, némelyeket azok közül megh fogván Csehiben el vinni és ottan lánczon tartani, némelyeket pedigh marhájokkal edgyiitt az erdőrül le verni, öléssel fenyegetni. . . megh nem szűntek,”29 Az ilyen esetben tapasztalható nagy zűrzavarról közvetlen élmények alapján adott némi tájékoztatást a baltavári Horváth István, aki tilajiaknak fent már említett támadása idején éppen a baltavári nyáj mellett pásztorkodott. Mint elmondta, a megrémült állatok vad rohanásban törtek ki, annyira, hogy „futásokban magát is a’ Tanút lábairól csaknem el verték.” A rohanás közben „el széledt Marhát egész nap sem láthatta” a pásztor. Amikor össze akarta szpdni állatait, a tilajiak, akik a disznókat elriasztották, ,,a’ Tanút is gyakran agyon veréssel és kezei s lábai el törésével fenyegették, mocskolván, káromlották és akasztó fára valónak ítélték . . .”3l) Érthető, hogy ilyen körülmények között sor került a pásztor megverésére is.
