Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 1. szám - Takács Lajos: Határsértés, zálogolás a Dunántúlon a XVIII. században

Az olyan határon pedig, amelyre a két szomszéd kölcsönösen igényt tartott, ha egymást elkaphatták, .kölcsönösen elverték, hogy ezzel is elriasszák a szomszédot a tiltott területről. Az 1722. december 16-án Iharosberényben tartott kihallgatáson számolt be az egyik tanú arról, hogy az iharosiak, ha a határon ,,tapasztalták. Mártonyi és Csurghai Pásztorokat, tehát azon helyen megh verték őket, ellenben, ha ők is azon belül Makócza nevű helyre - azaz, a határon át - bocsátottak, tehát őket is N. Mártonyi és Csurgói pásztorok megh verték és kergették . . .”5

De korántsem gondoljuk, hogy minden esetben a jogos tulajdonos győzött és a jog szerinti birtokos verte ki a betolakodót. Előfordult, hogy egyes helyeken erőszakkal hajtották az erdőre a disznót és a tiltakozó személyelqet verték ki és kényszerítették meghátrálásra. 1752. március 27-ón a Somogy megyei Simonfán történt határperben számolt be az egyik tanú, Kovács Péter, hogy az elmúlt évben a „Herczegségh enyihány falujobbágyi öszve gyülekezvén magok Sörtvélesseit a Konkolosi hegy oldalában és gyalog ut nevezetű Sűrűben, vagyis Erdőben - ahol jó makk termés mutatkozott - bé hajtották és ott azokat fegyveres kézzel őrizvén, a’ makkot hatalmassan megh etették, azon felül - értesülhetünk a hajtással járó összeütközésről is - az öreg Bírót a’ Hajdúval edgyütt keményen megh verték,”6

Az összecsapásoknak és az erőszak alkalmazásának nem pusztán, a korabeli szokásokhoz híven, erőfitogtatás jellege volt, hanem bizonyos pedagógiai tendenciát is hordozott. A veréssel, a megszégyenítéssel a határsértések ismétlődését igyekeztek megakadályozni. Erre utal az is, hogy több esetet, mint példát, hosszú ideig emlegettek. Az 1739. június 4-én Kentán tartott kihallgatáson az egyik tanú, Szűcs János, számolt be arról, hogy kb. 15 éve, a szomszédos kertai erdőbe ment, hogy makkot szedjen, azonban a „Kertaiak a’ Pátenst meg fogták. és megh lánczolván” megkínozták és megbírságolták. „Akkor tanulta meg a’ Pátens - állította a kárvallott személy - legelsőben és azulta tudja,” félreérthetetlenül, hogy hol is húzódik az igaz határ.7

A határok védelmezését az egyszerű elkergetéssel és a határsértők megvetésével korántsem lehetett véglegesen megoldani. A határok korabeli állapota, őrzése és főleg összeszűkülése mellett a határsértésre akarva-akaratlan szüntelen alkalom adódott. Főleg azután, hogy a század második felétől kezdve az allodizáció meggyorsult, és az uradalmi táblákhoz ismételten és újabb földeket csatoltak, amelyek révén az addig használt jobbágyi földek igen összeszorultak. A növekvő lakosságnak kispbb területen kellett életlehetőségeit megtalálni, és munkájával művelhetővé tett földjéről lemondani, mivel azokat, mint az allodiumba beolvasztott területeket, tilossá tették.

A bő legelőkre és a makkos erdőkbe a lakosság, amely azokat eddig szabadon használta, természetesen azután is igyekezett bejutni és ha nem engedélyivel, úgy lopva, titokban. Így tehát a század második fjeiében, az allodizációs folyamat kibontakozása után megszaporodtak a határsértések és a tiltott területre való átlegeltetések. E sérelmek kiküszöbölésére többnyire nem is az egyszerű elűzést alkalmazták, hanem inkább az állatok behajtását, mely során zálogot vettek, amit csak súlyos pénzen lehetett kiváltani.

42