Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 1. szám - Simon Károly: Újabb nyomozati adalékok a Szimák-ügyben

1871-es születésével ekkor a legidősebb s legtapasztaltabb pedagógus városunkban. A századforduló óta él, tanít és szervez (oktatást, iskolán kívüli művelődést és urbanizációt egyaránt) az ekkor már nemcsak herceg Esterházy, de vasúti településen. Gyenis jól ismerte a Szmodics családot, Igáiból nyugdíjas tanítóként a szomszéd városba költözött Szmodics Istvánt, Zoltán édesapját. Gyenis Antal igazgató akkoriban maga köré gyűjtött minden ide kerülő vasúti mérnököt, orvost, jogászt, fűtőházi szakmunkást és pedagógus kollégát, hogy a Huszadik Század és a Társadalomtudományi Társaság „szabad gondolat” szellemiségével oktassák-neveljék a várost és vidékét. Igazgatónkat és munkáját ez időben már jól ismerték Tolnában-Baranyában, sőt a minisztériumban is. Ekkor már olvasható legfőbb hivatali minősítésében a mondat: „Nagyon veszedelmes, erősen szocialista beállítottságú, állandóan szemmel tartami” S ekkor, 1913 nyarán még éve sem múlott, hogy Gyenis A. lapszerkesztői tollát a VKlM „az iskolák vezetésével járó elfoglaltságra tekintettel”, valójában: a Dombóvár és Vidéke erősen progresszív hangja miatt „kezéből kicsavarta”. És „hiába vezető embereink lépései a méltánytalan kényszerítő leírat visszavonása érdekében. Nem volt pardon!” Ekkor írta Gyenis igazgató megrendítő s egyben a majd őt követő lapszerkesztőinknek - másodikként: Szmodics Zoltánnak is - útmutató, búcsúzó vezércikkét Leszár ny azva címmel hetilapunkban.

Szmodics Zoltán - „a nagy szkeptikus és stoikus”, „a tiszta lelkű, gyermeteg”, „a rousseauista s a tolsztojianus”, „a mimóza természetű, búsongó”, „a magányos, különc ember” - így került bele ebbe az új iskolai, pedagógusi környezetbe-barátságba. Így került édesapja vadrózsabokor futtatta temetői sírja szomszédságába és a múlt század kilencvenes éveitől gazdaságával és közlekedésével, ezért aztán társadalmával is állandóan fortyogó, vátozó - egyáltalán nem „álmos”, mert éppen most születő - kisvárosba. Szmodics tanár úr, Juhász Gyula szakolcai legjobb barátja - miképpen egyik elsős tanítványa: Illyés Gyula - ilyennek láthatta új munkahelyét, akkori városunkat és környékét: „Az állomás előtt Zsombékos kacsaúsztatók terültek. A város a sugárút végén az állomástól jó meszsze, a tekintélyes domb tetején vidáman csillogott, poraiból megelevenedett Phönix, akkor élte tollászkodásának első idejét. Bent a városban, ahova jó félórái gyaloglással érkeztünk, büszkén és öntudatosan nyüzsgött a rengeteg nép. Nemcsak az én pusztai szemem látta ily büszkének őket, azok voltak ők a valóságban is. A Hunyadi-tér sarából abban az évben merült fel a járásbíróság emeletes épülete, polgári leányiskola nyílt, a sétatéren a cserjék egy délután fákká terebélyesedtek. A Kapos mocsarai fölött, amelyek egykor Werbőczi várát védték, valami amerikai ízű erjedés, fejlődés íze lebegett. A környékbeli földművelők és cselédek fiai, mint valami honfoglalás előőrsei özönlötték el a várost. A városban gimnázium is nyílt! Erre érkeztem magam is.”

Vallomásos és láttatóan telibe találó városképe ez Illyésnek a századfordulós Dombóvárról. Tán rryegiepő, ha a Szmodics-tanítványnak a városra vonatkozó „poraiból megelevenedett Phönix” értékhasonlatát mi most éppen osztályfőnökének, Szmodics Zoltánnak neve s itteni sorsa kezdete mellé is odaírjuk. Odaírhatjuk bátran.

Az alig megnyitott dombóvári gimnáziumban 1914 tavaszán, a március 15-i iskolai ünnepélyen két Ady-verset: Fölszállott a páva, Emlékezés Táncsics Mi-3

33