Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 4. szám - Pomogáts Béla: Az ironikus elbeszélő - Jékely Zoltán prózája 1945 után
Geyza, az unitárius kollégium agglegény tanára érkezik, Gréberné a tanár szerelmére vágyik, ez viszont a fiatal és csinos házikisasszonyba, a színésznő Lilybe bolondul bele, aki viszont a tanár szélhámos természetű unokaöccsének, a feketéző Erszényi Miklósnak a szeretője lesz. A bonyodalmakat részben melodramatikus, részben ironikus kifejlett oldja meg: Lily szeretőjének pisztolyával szíven lövi magát, Forgó pedig a lánya végzetét még nem sejtő özvegy ágyába kényszerül. Az 1946-os kolozsvári élet hiteles rajza mellett a kisregény iróniája is figyelmet érdemel: ezt az iróniát a látszat és a valóság ellentétének kiemelése teremti meg. Az ellentétezés az elbeszélő szerkezet valamennyi fontosabb mozzanatában érvényesül. Forgó látszólagos aszketizmusa és erotikus kíváncsisága, az özvegy méltóságteljes viselkedése és túlfűtött szerelmi vágyakozása, a tanár meggyőződése, hogy a fiatal színésznő viszontszereti, Erszényi lovagias modora és kisszerű emberi karaktere - mindez a helyzet - és jellemkomikus forrása lesz. A kisvárosi élet, illetve Jékely Zoltán budai környezete jelenik meg a szinte összefüggő epikai ciklust alkotó Gyöngyházy-novellákban. Az első ilyen elbeszélés az 1947-ben írott Valse posthume, ezt követi a Sétatéri Madonna, a Farkaskaland, a Boszorkányok a Szőlő utcában, a Márton lúdja, Töhötöm csirkéje, az Angyalfia Melániának, a Látogatás Melániánál, a Két kard, keresztben, végül az 1980-as dátummal jelzett Valencia. A sorozat keretes elbeszélésekből áll, a kerettörténet az író és régi kolozsvári barátja, Gyöngyházy Kálmán találkozásairól számol be, e közös séták, pohár bor melletti beszélgetések közben meséli el a hányatott sorsú - az ötvenes években a Madártani Intézet alkalmazásában dolgozó - barát kalandos életének anekdotikus epizódjait. Ezek az epizódok általában a szerelem körül forognak, Gyöngyházy Kálmán kékvirágosan romantikus vagy szenvedélyesen erotikus szerelmei körül. Máskor régi erdélyi emlékek, fiatalkori felsülések, ominózus párbajkalandok bontakoznak ki az olvasó előtt. A történetek személyes levegőjét az emlékezés nosztalgiája, egyszersmind szelíd iróniája alakítja ki: a nosztalgikus érzés költői fénybe vonja a múlt idők emlékeit, az ironikus szemlélet viszont bölcs rezignációval búcsúztatja el a régi kalandokat és szerelmeket. A Gyöngyházy Kálmán irodalmunk erősen személyes értelmű alakjai közé tartozik, valójában az író alteregója, történeteibe azonban beleszövődnek baráti emlékek is. Az irodalmi alakmás hagyományos szerepére - állandó hősének személyes hátteréről beszélve maga Jékely Zoltán is hivatkozott. Kedves íróinak epikai alteregóit említette: Krúdy Gyula Rezeda Kázmérát, Végsőhelyi Kálmánját és Kosztolányi Dezső Esti Kornélját. „Ezt a hősét - mondta Kosztolányiról - teszi meg olyan kalandok és események szenvedő vagy cselekvő főszereplőjének a világ különféle pontjain, amilyeneket a Logodi utcából oly ritkán kiruccanó családapa és íróasztal rabja vagy restellt volna, vagy csak szeretett volna átélni és végrehajtani. "Gyöngyházy is ilyen irodalmi alakmás, ahogy az imént idézett nyilatkozatban olvashatjuk: „Egyszerűen régi írói gyakorlatra emlékezve folyamodtam ehhez a megoldáshoz; álom-énemnek nevet adtam, méghozzá a Gyöngyházy családnevet; és tekintve, hogy ennek az áloménnek kalandjai és történetei olykor az elhihetőség szélső határán mozognak, szándékosan emeltem Munchausen báró rangjára, legalábbis az övével asszonánciában lévő Gyöngyházy név adományozásával. Ez az írói fogás aztán bátrabbá tett, Gyöngyházyra akármit ráfoghatok, nem énvelem történt, nem én követtem el, vagyis kalózlobogó alatt vitorlázhatok, ha nem is éppen tengereken. És álorcával közlekedhetem, esetleg másokat is rémítgetve, vagy éppenséggel magamat ijesztgetve, az álom kínálta, furcsábbnál furcsább helyzetekben. ” A Gyöngyházy-elbeszélések mögöttes terében tehát, miként Jékely Zoltán számos versének esetében is, az álom áll: álomképek, álomban látott jelenetek és alakok. Mindez a narrációt is igen személyessé teszi, az anekdotikus, nem egyszer groteszk történetek epikai rendjét az emlékezés vagy az álom nem egészen a logika szabályaihoz alkalmazkodó rendje szabja meg. A cselekményt nemcsak a tapasztalat alapozza meg, hanem a fantázia is, a szereplők alakját romantikus vagy éppen mitikus derengés veszi körül, a groteszk mozzanatok szürrealisztikus jelleget kapnak, a különös történetek az emberi lélek rejtelmeibe világítanak. Az álomszerű előadásmód még a vaskosan reális epizódokat is „valóságfeletti” színekkel futtatja be, az elbeszélő szándék fölött a költészet uralkodik. s 53
