Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 4. szám - Pomogáts Béla: Az ironikus elbeszélő - Jékely Zoltán prózája 1945 után
Hasonló karaktere van Jékely egyik utolsó prózai írásának, az 1979-ben keletkezett Édes teher című nagyobb elbeszélésnek. A történet az író egy régebbi szicíliai látogatásának emlékeit idézi fel. Költői realizmussal ad képet ajellegzetes tájról s egy ősi kisváros művészeti emlékeiről, ugyanakkor minduntalan mitikus képzeteket és személyes értelmű álmokat sző az útibeszámolóba. A novella hőse tévedésből kerül Nacri városába, megtetszik neki az ismeretlen vidék, leszáll a vonatról, szállodai szobát bérel, s lassanként megismerkedik a kisváros különc életével, archaikus mítoszok nyomán kialakult szokásaival. A városlakók valamint a történelem előtti időkben fiatal lányokat áldoztak fel a Napisten oltárán, ez a pogány szokás később megszelídült a görög hódítók, majd a kereszténység uralma alatt. Most már a házasulandó férfiak kényszerülnek nehéz próbát kiállani: választott menyasszonyukat a nyakukba ültetve kell felvinniök a naptemplom romjaira épült középkori dóm márványlépcsőin, s aki a próbán elbukik, annak megszégyenülve el kell hagynia a várost. A távoli Magyarországról érkező idegen - akinek életrajzi adatai a fiatal Jékelyre vallanak - képzeletben vagy álomban maga is próbát tesz, kiválasztja a város legszebb lányát, nekirugaszkodik a pokoli lépcsőnek, elbukik s megalázottan távozik. A szicíliai kisváros groteszk embervilága, sűrű atmoszférája és mitikus szokásai arra utalnak, hogy a különös történet az író álmai nyomán született, pontosabban a személyes élményeket és a művelődéstörténeti ismereteket az álomképek segítettek mitikus történetté alakítani. Ezt igazolja az elbeszélés záróképe is. A véletlen kalandjainak színhelyéről távozó idegen ismét vonatra száll, s a vasúti szerelvény hirtelen egy alagútba ér: „És ebben a sötétségben - olvassuk - bármerrefordult, akár behunyta, akár nyitva tartotta szemét (...) magamagát látta, kivetítve a térben, amint a templomlépcső izzó máglyáján kapaszkodik; vállára forró test tapad, nyakát combok kulcsolják, fojtogatják, bordáit pántos cipó csiklandozza, sarkantyúzza... Bódulata teljes volt, titkos, zavartalan. Apollónia, édes Apollónia! - sóhajtotta kitárt karral, és kapkodni, nyúlkálni kezdett az érezten-érzett, defoghatatlan teher után a sötétben. Már tudta, hogy jövőre visszajön, s ha élete is az ára, újra próbára áll. ” Valóság és álom határán találták meg helyüket Jékely Zoltán költői elbeszélései. Esetükben a narráció egyszersmind reflexió, az epikus anyagot szüntelenül személyes mozzanatok: emlékek, álmok, vallomások szövik át. A valóság érzékletes ábrázolásának és a „valóságfeletti” álomvilág megteremtésének kettős igénye alakította ki az elbeszélések egyéni nyelvezetét, azt a nyelvet, amelyben a régiségnek, a népnyelvnek és a választékos költőiségnek egyformán nagy szerepe van. Maga Jékely úgy látta, hogy prózai írásainak stílusa több forrásból is táplálkozik: „Ha van nekem ilyen -jelentette ki -, vagyis saját prózanyelvem, akkor természetesen Erdélynek köszönhetem. Apám enyhén székely es mondatlejtése (a szókincs erőltetése nélkül), nagyanyám, anyám kolozsvári, mondókákkal sűrű, fűszerezett civisnyelve, a vasárnapi istentiszteletek Károlibibliás nyelvkincse, székelyföldi vagy kalotaszegi osztálytársaim jóízű, csavaros-népies tájnyelve, Alsó-Fehér megyei szolgálólányok történetei, Benedek Elek ltt-sem-volt, ott-sem-volt mesevilágának nyelve, körülbelül ez lehetett a már eklektikus alap. Ezzel érkeztem Budapestre, s talán a kényszerű összehasonlítás is tudatosította bennem ehhez a nyelvhez való ragaszkodásomat. Aztán nyelvészeti stúdiumok a bölcsészkaron, később Krúdy rendkívül gazdag és csodálatos mondatindázatai meg nyelvezete olyan mértékben hatott rám, hogy azt hiszem minden prózai írásomban maradt némi nyoma. És persze néhány francia író: Alain-Fournier és talán-a novellákban -Julien Green. ’’Igen, e nemes minták nyomán jött létre Jékely Zoltán érzékletes és árnyalt prózastílusa, elbeszéléseinek egyéni és eredeti, költői természetű nyelvezete. 54