Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 4. szám - Szakolczay Lajos: Innen és túl a formán :Dsida Jenőről
már idézett szép esszéje a Dsida-vers lényegéről beszél: „A lét kelyhe: a lélek és a nem lét jelképe: a halál vív bennük az egyesülés előtti végső egzaltációban a Szépség formái közt. Csupa lobogás, éteri vízió. Lefogni a démonokat, klasszicizálni?Ez maga a testi köntös meglazítása, a beleegyezés. Dsida közvetlenül a belépő halál előtt hajtott fejet. Csak a Tükör előtt című versciklusban, utolsó befejezett müvében villantotta fel sietve sorra mindazt egyéni létének tájait, emlékképeinek külön világát - ami ebből a harcból kimaradt. Az egyéniség, költői absztrakció mögül kibukkanójelképes, nagy pillanata ez a ciklus; az öntudat kihunyása előtti, mesebeli újra-végigélés. Maradandó dokumentuma annak milyen magabiztos, teljesen érett költőt hajszolt a nemlét fenyegetése, a legfőbb, de mégsem egyetlen költői téma: a halál víziója felé. Mintha valaki tehetné azt - a kereszten vagy a máglyán -, hogy elmondja egészen az utolsó pillanatig, hogy mit érez, s mit kezd látni odaátról. ” A Jékely Zoltán válogatásában 1980-ban megjelent kis Dsida-kötetben közvetlenül a Tükör előtt című poéma után kapott helyet a Psalmus Hungaricus, ez a különös himnusz. Jékely kitűnő szemmel vette észre, hogy a Tükör előtt halál közeli számvetése és a Psalmus Hungaricus önostorozó szenvedélye valamiképp összetartozik. A nyugodt, már-már égi hangot, a belenyugvásnak ezt az isteni fölényét mutatja az egyik, a másik: csupa szenvedély, vád, gyötrődés és sikoly. Töprenghetünk, hogy mi késztette Dsidát erre a mélyről fölzubogó, sistergő vallomásra. A kisebbségi sorsban fokozottabban érzékelt idegenségtudat vagy az addig kibeszélhetetlen élmény formába öntése: vágy az összetartozásra? A refrénből is kiviláglik, hogy mekkora szenvedély és érzés görgette a szavakat eleitől végig, amíg kimondatott a kimondhatatlan. „Epévé változzék a víz, mit lenyelek/ha téged elfelejtelek!/Nyelvemen izzó vasszeget/üssenek át,/mikor nem téged emlegetl/Hunyjon ki két szemem világa,/mikor nem rád tekint,/népem, te szent, te kárhozott, te drága!” A verset olvasva mindvégig a Himnusz és a Szózat jut az eszünkbe. Volt vélekedés, nem is olyan régen, mely a Psalmus Hungaricust a költő életművétől idegennek tartotta, indulatiságát külsőségesnek nevezte, retorikáját nagyhangúnak. Evvel nem értek egyet. Azért nem, mert - szerencsére ma már távol vagyunk ettől a korszaktól - a költő sohasem a „szabad - nem szabad” előírások szerint építkezik. Avval, hogy Dsida megírta és közreadta, magáénak tekinti a művet. Az utókor pedig csak örülhet: az évtizedek előtti hirtelen gátszakadással nagy vers jutott a birtokába. 5 Költészete mivé, merre fejlődhetett volna, ha nem töri meg a hirtelen jött halál, csak találgathatunk. Jékely is ezt tette, amikor arról írt, ha Dsida nem hal meg olyan korán, „ valami Rilkeszerü, erősebben gondolati költészetnél, puritánabb szabatosságfokán állapodott volna meg”-és életművének játékosabb részére úgy tekinthetnénk, mint a nagy művészet feltételeiként létrejött kötelező ujjgyakorlatokra. Érdekes vélemény, noha nem egészen helytálló, hiszen Dsidánál a játékosság nem föltétien „ujjgyakorlat”, némely - szerencsés! - esetben nagy versek előhívója is lehet. Dsida Jenőnek azonban még ma is vannak rejtett arcai. Tán azért, mert saját költészetéhez színvonalban csak műfordításai mérhetők, a kritikus, a publicista, az időnként prózában is megnyilatkozó író sekélyesebb, hadd használjuk a pontos szót: alkalmibb?'/aló igaz, a műfordítások és a velük kapcsolatos esszék kivételével minden más műfajú alkotása másodlagos. Korábban már szó volt az alkalmi kritikusról, amint épp a költőtárs, Olosz Lajos Barlanghomály című verseskönyvét boncolgatta. Nem is boncolás volt ez, hanem a Dsidától sem idegen homály mint vershívó erő megmagyarázása. Ebben különösen segített a „kritika ’’első részében megfogalmazott szimbolikus mese, mely a költői érzékelés zavarát és esetlegességét, a lírikust körül vevő káosz összetevőit taglalta. Dsida impresszionista kritikája tehát elsőbben azt vette észre Olosz Lajosban, ami saját bensőjében is megvolt: a „barlanghomályban ’’tapogatódzó nyugtalanságát. „Minden vers: emberi izmok szoborba fagyott játéka, izgató, mert bármely pillanatban újra megmozdulhat. Emberi hangok levegőbe meredt foszlányai, melyek az örök ember szavait tartalmazzák 36
