Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 4. szám - Szakolczay Lajos: Innen és túl a formán :Dsida Jenőről

örökké, anélkül, hogy az emberek általánosan magukénak tudnák és vallanák tartalmukat. ” Ugyanez a cikk közölte azt is, hogy a költő elzüllött a nyájtól - értelmezzük: kora társadalmától (?) szava nem kell senkinek. Ezért - figyeljünk csak az Olosz Lajos lírája kapcsán rajzolt önportréra - magánhangú énekes. Olyan poéta, akinek az én többet jelent a mi-nél.

Meglepő, hogy József Attila örült az Erdélyi Helikon közölte Dsida-kritikának, mely a Döntsd a tökét, ne siránkozz című verseskötetet elemezte. (Legalábbis Bóka László erről tudósít.) Kétségkívül, az üde hangú írásban volt némi értékbecsülés is - találat, ahogy a recenzens József Attilát Ady első igazi folytatójaként értékeli -, de a József Attila és kritikusa között lévő világnézeti különbségek eleve meghatározták a pesti kötet fogadtatását. „A nincstelen csavargók szájas, zamatos, helyenként drasztikus beszéde a József Attila lírája. Mindent mer, mint a betyár, akitől semmit sem vehetnek el s fületlen gombnál életét sem becsüli többre. Lomha jobbágydörmögés, jóízű betyárság, szimplista elbúsongás kószál sorai között. Az Ady individuális önistenítésének nyoma sincs benne. A saját nagyságát, költői több-voltát egyetlen szóval sem akarja olvasóiba szuggerálni. Sőt akasztófahumorralfigurázik sajátmagán, mint krumplit evő paraszt, vagy félszeg legátus. El akar törpülni, egynek a sok közé, és személytelenül, a sokak hangján beszélni, mint a népköltészet. Egy-egy versén igazi művészet csillog. De csillogása nem a drágaköveké, hanem a füvek reggeli harmatáé. ” Ugyanitt: „... ki merem mondani, hogy József Attila az Ady Endre költői útjának első igazi és helyes folytatója. Nem szellemet és ideológiát kapott József Attila Adytól, hanem intelmet: visszafigyelni őseink nehézkongású, bibliás, de mégis üde és vadvirágszavú beszédére. Bármennyire idegen is nekünk az a beszéd, bármennyire érezzük, hogy mint öncél, zsákuccába vezet s csakis nyelvgazdagító jelentősége lehet: mégis jól esik figyelmünk reá. ”

A József Attila-vers „öncél”, csak „nyelvgazdagító jelentősége” van? Tökéletes félrehallás. Mégse feddjük meg azonnal Dsidát, hiszen József Attila megítélésében, egy-két kritikus - Gaál Gábor, Bálint György - kivételével, nem nagyon tündököltek a kortársak. Viszont azokban a költőkben, akik - költészetükkel, alkatukkal, emberi megnyilvánulásaikkal - közel állottak hozzá, meg tudja mutatni a neki tetsző, értékként is fölfogható vonásokat. Gyakran egy-egy mozzanat is elég, hogy a vizsgálandó életmű megnyerje tetszését: „Tatán Szombati-Szabó István, ez a Debrecenbőljöttfiatal poéta volt az egyetlen, aki Széfa-ciklusával szerelmes dalokat mert zengeni az erdélyi sziklák között, az egyetemes borongás napjaiban. ”

Dsida szépprózával is kísérletezett, igaz, nem sok sikerrel. Bár novellisztikus Kós Károlyportréjáról (Erdélyi Helikon, 1933. december) megállapítható, hogy érzékeny, szemlélődő író műve, az újságírói gyorsmunkával készült novellatöredékek, tárcanovellák sablonokból, közhelyszerű „igazságokból” építkeztek. (Közülük talán a legriasztóbb a Húsvéti levét Micikéhez; Pásztortűz, 1930. ápr. 20.) Nem érezni bennük az anyagalakítás szenvedélyét és hevét, ami a költeményekben édeskés báj volt, nemegyszer formai bravúr, az a kisprózákban szétfolyt, jellegtelenné vált. Pedig egy-egy téma - leginkább utazásai során - magával ragadta, csak a jegyzetfüzet sebtében rótt sorait nem tudta megfelelő formába önteni. 1937-ben Képeslapok Magyarországról címmel útinaplót tesz közzé a Pásztortűzben, de sajnálatos, hogy a Hortobágyot, a Balatont és a városokat: Debrecent, Szegedet, Székesfehérvárt, és Esztergomot csupán az újságíró szeme látta - ide-oda rohanva, sietősen. Ennek tudható be, hogy az itt publikált Debrecen-élmény mérföldes távolságra van a Csokonai sírjánál című költeménytől.

Igazi műfaja a vers, a többi csak kiegészítő, műformát magának nehezen találó „kultúrélmény”. Mindez elmondható legnagyobb prózai vállalkozásáról, a Magyar karaván Itálián keresztül című könyvecskéjéről is, mely az Erdélyi Lapok kiadásában jelent meg Nagyváradon, 1933-ban. Az útinapló egy redakció szervezte zarándokút állomásait követi végig. Dsida a lap megbízásából, egyik vezetője volt a pápai várost is megtekintő expedíciónak. Az újságíró nem tudott elszakadni az önként vállalt föladattól, így - milyen kár! - a megörökítés riporttá sikeredett, nem esszévé. A pár évtizeddel későbbi bolyongó, Cs. Szabó László (a Római muzsika című könyvében) arra adott példát, hogy a látható mögött mindig ott a sejtelmes, s a mai Róma mögött az ókori, a huszadik századi nyüzsgés mögött az antikvitás. Mindezek észrevételéhez Dsidának nem volt fölkészültsége? Netán nem maradt már ereje az esszé-napló megírásához?

37