Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 1. szám - Demény János: Bartók "piktor" földije: Herman Lipót

De nincsenek olyan levelek, melyeket Bartók az ismerősöktől kapott? (Ezeket a levélgyűjteményben nélkülözöm!) Talán megvannak Jurkovics családéi - vagy más nagyszentmiklósi ismerősökéi?

Vannak egynémely képeimről és rajzaimról fényképek - melyek Nagyszentmiklóson készültek. De talán képes lev. lapok is. (Mintha a Nemzeti Múzeumban rendezett Bartók emlékkiállításon láttam volna ilyeneket.)

Sajnos, mint láthatja, a 4 oldalas firkálásom ellenére sem tudok sok adatot szolgáltatni. Ha azonban mégis volna valami fix pont, a mi érdekli s én tudnék róla - természetesen rendelkezésére állok.

Szíves üdvözlettel s sok szerencsét a kitűnő és érdekes munkájához

őszinte híve Herman Lipót

DR. BÍRÓ BÉLA - HERMAN LIPÓTNAK

Long Beach, 1962. jan. 25.

Kedves Lipótom,

egy éve készülök Neked írni, ami azt mutatja, hogy írásom nem tartalmaz sem különösebben sürgős, sem pedig életfontosságú mondanivalókat. Személyes kapcsolatunk elég laza volt: 1955 előtt, amikor a Szépművészeti Múzeum tudományos tisztviselője voltam, néhányszor ott találkoztunk, megállapítottuk, hogy félig-meddig nagyszentmiklósi földik vagyunk, azt is tudtad, hogy az én ottani sváb rokonaimat „die Franzosen” névvel különböztették meg a többi sváboktól. Azt viszont nem tudtad, hogy már a húszas években szerettem és nagyraértékeltem művészetedet, a rajzaidról megjelent album egyik legkedvesebb darabom volt. Személyes kapcsolatunk azért végződött pontosan 1955-ben, mert abban az évben engem a Múzeumból rövid úton kiracionalizáltak, mondván, hogy nem vagyok ideológiailag fejlődőképes. Hát lehet, hogy a saját szempontjukból igazuk volt.

Miután megállapítottam, hogy ismeretségünk elég laza volt, meg kell indokolnom, hogy miért írok mégis Neked. Indokolásul írhatnám azt is, hogy ebben az angol nyelvtengerben szükségem van egy kis magyar stílusgyakorlatra, de ennél több indítékom is van az írásra. Körülbelül egy évvel ezelőtt ugyanis egy otthoni barátom megküldte nekem „A Művészasztal” című remek kis könyvedet, amelyet azóta is szinte minden nap előveszek, hogy újra átéljem a múltat. Persze a köztünk lévő mintegy másfél évtizednyi korkülönbség megmutatkozik a múltra való emlékezésben is, de utólérhetetlenül derűs, itt-ott méla humorú írásod még így is az emlékek egész sorát kelti életre bennem. Ezekről akarok néhány sort írni, levelemnek ez a tulajdonképpeni célja. Kérlek, ne vedd rossz néven, ha untatlak ezekkel az emlékekkel, - valamelyik későbbi írásodban talán fel tudod használni egy-egy foszlányukat.

Kezdem Nagyszentmiklóssal, melyről azt írod, egyike a legsivárabb, legunalmasabb fészkeknek a Bánátban. Bizonyára úgy is van, de nekem az a poros mezőváros, gyermekkorom végtelen nyári vakációinak a színhelye, a tökéletes szabadság álomszigete. Nagyapámnak, az öreg Régnier Tamásnak a Révay-utcán volt kocsmája, olyan jobb vendéglő-féle, ahová értelmiségiek is jártak: az Aran-24