Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 3. szám - N. Horváth Béla: Szakolczay Lajos: Dunának, Oltnak

ősök hagyatékát, a már helyet kapottak név­sorát kiegészíti a fcitnaradottak, az okkal és ok nélkül kifelejtettek nevével és művével. A két háború közti magyar irodalom legmar­kánsabb vonulatával a szociográfia-sorozattal von párhuzamot az Érték és valóság című ta­nulmány. A nemzetiségi sorsproblémákba mé­lyülő jugoszláviai dokumentuimirodalmat ele­mezve Szakolczay ismertet — (de nem cinkos kacsintás kíséretében, a tragikus látleleteket felvonultatva) — értékel és véd is. A jugoszlá­viai magyar irodalom egyik domináns vonását, a főleg az Űj Symposion-nemzedókben kitelje­sedő avantgarde jelleget tisztázza, meggyőzően érvelve a valóságszemlélet és ábrázolásaiéi sok­oldalú összefüggése mellett. Elmélyült, széles horizontú, s a kötet egyik legjobb írása a Nemzedékek kapcsolódása. A romániai, jugo­szláviai és (halványabban) a csehszlovákiai magyar irodalom fiatalabb generációiról ad karakterisztikus képet. Egy viszonylag rövid tanulmány keretében persze kockázatos dolog különböző nemzedékek létszemlélctét összevet­ni, művészi eszközeik tárházát lajstromba ven­ni, az őket ért s bennük kisugárzó hatásokat felmérni (stb). A kényszerűen tömörített meg­állapítások ezért olykor summázatos kinyilat­koztatásokként hatnak. (Az esszéisztikus szub­jektivitás egy-egy esetben többre érdemes mű­vet vagy életművet is megadásra késztet: pl. Magyari Lajos.) A vonulatok rajzolatát jól kiegészítik a portrék. A nemzetiségi irodalom ma már gyak­ran „élő klasszikusnak” tisztelt egyéniségei nemcsak alkotásaikkal szolgálnak mértékül és vonatkozási pontként, de „ars politikájukkal” is. A közösség létfeltételeinek változása gyak­ran késztetett a „tiszta” politikum felvállalá­sára. Ez a sajátos kelet-európai művész-sors tükröződik a Balogh Edgárról rajzolt portré­ban is. „Fantasztikus realizmusa” a valóság­látás kényszerét, a veszélyes időkben is szóló­­cselekvő erkölcsöt s a jövővárás optimizmu­sát egyaránt magában foglalja. Balogh Edgár ethosza a „népszolgálat”. Ez a küldetéstudat vezérelte a Sarló regősjáratain, az észak-erdé­lyi ellenállás Horflhyhoz írt memorandumának szerkesztésében, majd nehéz időkben a Ko­runk szerkesztőjeként. Életművére is értelmez­hető Méliusz Józsefnek - esszékötete kapcsán róla is kikerekedik egy arcképvázlat - az írástudók felelősségét számontartó vallomása: „Az írás: kétségbeesés és remény. Erkölcs.” A művek vallanak alkotóikról azokban a tanulmányokban, amelyek a leginkább kisu­gárzó életműveket is a iegmegragadóbb mű­­vésznszellemeket elemzik. Lázunk enciklopé­diája címmel Szilágyi Domokos sors- és pá­lyaképe elevenedik meg. Az első versek nai­van őszinte pátoszával indul a világteremtés fájdalmai kövezik, s a kényszerleszállások zu­hanásai teszik alig elviselhetővé ezt a sorsot, amelynek ötök békétlenségét a házsongárdi halk neszek sem oldják. Szilágyi Domokos világképének értelmezésében Szakolczay a bartóki modellt mutatja fel, s joggal. A Bar­tók Amerikában valóban kulicsvens, de a Requiem, a Lázadás, a Haláltánc-szvit, a Kényszerleszállás is az, s a József Attila-i ho­mokos vizes sík közvetlenül határos Szilágyi Domokos „földi, halálos köreivel”. (Szakol­czay iszép elemzését olvasva sem feledkezhe­tünk ©1 a fájó hiányról: Hia Mihály hatvanas évekbeli beköszöntő sorai után asaknem két évtized múltán sem született meg a magyar­­országi olvasó számára is hozzáférhető, az egész életművet felölelő munka, netán nép­szerűsítő monográfia. Azzal, hogy Szilágyi Do­mokos csak az irodalmárok körében kedves költő, nemzeti irodalmi tudatunk szegényebb.) A személyes tragédiáktól megtöretett költőnő, Hervay Gizella lírájából a véglegesség tűnik elő, mint világfcépi és poétikai szervező elem. Köteteinek rendje, verseinek szintagmatikus képe egy vergődő lélekről vall. „A fájdalmat nem lehet elviselni, csak ha megosztjuk, mint az utolsó falat kenyeret” — írta szerettei em­lékének szentelt művében. Ma már tudjuk, a fájdalom megoszthatatían. A Kovács Vilmos­ról 'szóló esszében is a tragikus apropó, a ha­lál okán készül számvetés, a kárpát-ukrajnai magyar irodalom „legelevenebb tehetségének” életművéről. A kötet legszebb tanulmány(soro­­zat)a Sütő Andrásról Íródott: „ . . . nem fölfe­le: lefele török, Uram; vissza azok közé, akik könnyeikkel rózsakertet nevelhetnének” — tér vissza többször is Sütő műveinek értékelésé­ben a méltán híressé vált arc poetica. Szakol­czay nemcsak a 'kikristályosodott formát, a drá­mákat - mindenekelőtt a trilógiát - veszi szemügyre. Némileg megfordítja a sort, az esszék fényében világosul meg a műalkotássá- Sütő ritkábban említett elbeszéléseiről is szól - teremtett gondolat. Az „Ügy cseleked­jünk, hogy megmaradjunk” vágya és a Kár­pátok tövében másokra is tekintés crkölcse­­etikája az illyési plebejus indulattal izzik a művekben. Ötödik ág címmel a nyugati ma­gyar irodalom egy-egy jelentős alakjáról írott tanulmányát, arcképvázlatát fűzi egybe Sza­kolczay. Az illyési metafora kibontásaként: a két háború közti irodaiam esszé-tekintélye, a ma Londonban élő Cs. Szabó László, a szin­tén londoni Határ Győző, a montreali Vitéz György, a soarborói Tűz Tamás művészete az ötödik ágban iszol. Sajátosan és erőteljesen, nem figyelmen kívül hagyhatom ,,Nem fogok tetszeni minden olvasónak, de nekem sem tetszik minden olvasó." - idézi Szakolczay mottóként s vallomásul Berzeviczy Gergelyt. Kétségtelen, egy-egy megállapítását illetően akadhat ellenvélemény, kötetének egé­sze azonban érdemes az olvasó figyelmére. A szerző ténytudása, az egyetemes magyar iro­dalom ügye melletti elkötelezettsége - erről vallanak a műben közölt kritikák, recenziók is- biztosíték erre. (Szépirodalmi, 1984.) N. HORVÁTH BÉLA 70

Next

/
Thumbnails
Contents