Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 3. szám - Csányi László: Valóság és lehetőség - Módos Péter novellái: Gyerek, felnőtt, halott
Valóság és lehetőség Módos Péter novellái : Gyerek, felnőtt, halott A XX. század minden műfajban széttörte a kereteket. A jelek jóéi őre mutatták ia változást, mert Lautréamont verse, Cézanne festészete vagy Richard Strauss zenéje egy bizonyos ponton már csak utalt az elődökre, s fontosabb volt benne az új lehetőség, ami további távlatokat nyitott. Tzara és a dadaizmus már nagyon tudatosan fordult el a múlttól, mert úgy gondolta, a legjobb hagyomány is felesleges iteherbétdl a jövő számára, s ebben az új értékrendben Dante műve épp úgy kövület, mint Goethe Faustja. Tzara és fegyvertársai radikalizmusában volt logika, ami saját reményeiket illeti, abban mindenképp. A múltat egységes tömbként is fel lehet fogni, s Dión Crysostomos vagy Gottfried Keller elbeszélései között a csaknem kétezer éves időeltolódás ellenére is felismerhető a műfajt meghatározó szándék azonossága, az elbeszélés, a történet elmondásának öröme. Maupassant, aki Flaubert türelmién csiszolta stílusát, épp oly (forradalmat jelent, mint a festészetben Cézanne, midőn - miként Csehóvnál, majd Kosztolányinál - az emberi sorsot, jieliemet egyetlen esemény forgandósága világítja meg. A század második felének elbeszélése végképp elfordul a hagyománytól, s ha az elődöt keressük, talán Thomas Mannra gondolhatunk, akinek életműve egyaránt példázza ízlés, szemlélet és módszer változását. Korai elbeszélésére gondolok, Boldogság a címe, s 1904-ben írta. „Csitt! Egy lélek mélyére fogunk nézni” - kezdi s ez a meghittség, intim beavatottra ág nagyon messze van már Kleist vagy Keller emelkedett tárgyilagosságától, ám ugyanakkor a Maupasisant-hagyománytól is távolodik, a műfajhoz egyre lazább szálak fűzik, s abban, amit elmond, fontosabb és érdekesebb a légkör, a szereplők tetteit meghatározó atmoszférikus nyomás, mint maga a történet, ahogy nem sokkal később Kafkánál is, akinek lidérces látomásait nem lehet elképzelni a nyomasztó jelien és a megálmodott jövő nélkül. A történelem párhuzamosan fut a költői képzelettel, s a második világháború, Aus schwitz vagy bármilyen mechanikus kiszolgáltatottság után már az a kérdés, szükség van még a történetre, mert minden megtörtént már, a képzelet nem éri utol a valóságot, sokkal fontosabb tehát maga a szituáció, a lehetőségek koordinátarendszere, melyből kiolvasható a 'sorsvonal, s itt már teljesen közömbös, hogy Jancsi Vagy a falusi Rómeó megtalálja-e Juliskát. Módos Pétert sem, aki a kortárs-széppróza élvonalába tartozik, a végeredményt érdekli, fontosabbnak tartja a vektorokat, melyek egyformán jelentenek emberi lehetőséget vagy kényszerpályát. Könnyű lenne füzérbe fogni az elmúlt évtizedek anekdotába is hajlítható történeteit, vagy hősökről és áldozatokról beszélni, akár hűségesek voltak, vagy egyszerűen csak áldozatok, akiknek hűségét sem kérte számon senki, Módos Pétert azonban jobban érdekli maga az ember, aki mindig a történelem része, még akkor ás, ha éppen a történelem ellenében kényszerül élni. Azt mondja, ezek a novellák „egy válságról, leküzdött válságról tudósítanak”. Reménységét a jövőbe vetíti, hogy egyszer majd valaki „megért valamit abból, miképpen is éltünk és haltunk itt, Magyarországon, az 1970-es években”. Itt már, miként legjobb kortársainál is, végképp fölösleges a kérdés, hogy mi lesz hőseivel, találkozik-e Jancsi és Juliska, s boldogan élnek-e, amíg meg nem (halnak. A kérdést is másként teszi fel, mert arra kell válaszolnia, hősei eljutnakne odáig, hogy a boldogságot választhassák. A van és lehet kettősségében vacogva várnak sorsukra Módos Péter hősei, már létükkel is tiltakozva a klasszikus definíció ellen, mert hősökből szereplők lettek, akik 'egyszerűién vannak valahol, s megpróbálnak berendezkedni, ahogy tudnak, már nem is lehetnek hősök, nincs is miért, s inkább azt kérdezik egymástól, „mit cipelsz a hátadon?”. Az elbeszélésben, melynek ez a címe, fölvillan a látens borzalom, már-már a példázat erejével hatva. „Az orvos az órájára nézett. - Egy pillanat, elnézést! - a telefonhoz lépett.” Egy zátonyra futott élet útvonalát kellene feltérképezni, de az orvosnak épp most jut eszébe a télefonhívás, az összefonódó események egymást közömbösítik, s most már minden kétségessé válik, amit egy igazi remeklésben (A város neve: Varsó) élesebben fogalmaz meg: „Ügy viselkedtünk most Varsóban - szégyelltem el magamat -, mint az igazság egyetlen s felkent birtokosai. Vajon mi - kritizálok, izgágák, vándorlók, bírálók, önpusztítók, mások életébe belebeszélök - igaziak vagyunk?” Ebben az állandóan önmagával szembenéző életérzésben minden kérdőjelet 'kap, a múlt is. Egyik bőse (Németh Jocó) ,,Mohácsról származott, ha valakinek ez mond valamit”. Ugyanebben a novellában (Hivatottak, választottak) egyik szereplője azt kérdezi, „lehet, hogy a hit hiányzik a mi életünkből?” A hit, költői-játékos formában a Krónika című novellában is jelen van. Hőse, Gyula, már a doni •visszavonulók sorsát is vállalná, hogy történjék vele valami, s amikor igazgatója, aki „huszonöt éves korában fel tudta volna venni a vállára a világot”, azt kérdezi, 71
