Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 3. szám - Tüskés Tibor: Svájci képek

Nincs beszéd, nincs méltatás. A vernisszázs itt állófogadás. A falon mintegy har­minc kép: festmények, grafikák, monotypiák. A képek alatt, a fal mellett asztalok, rajtuk hidegtálak, szendvicsek, tészták, borral és konyakkal töltött poharak, és vá­zában sok virág. Öttől hétig érkeznek a vendégek, a közönség állandóan cserélődik, ki a képekhez, ki az asztalokhoz lép először. Az emberek kis csoportokban beszél­getnek. A fogadás költségeit természetesen a kiállító művész fizeti. Spöri kevés színnel dolgozik, és három téma foglalkoztatja: Krisztusok, bohócok és kurvák. A képek ára négy- és kilencszáz frank között változik, de van ezerhárom­száz frankos kép is. A litográfiák egy mappában hevernek, ezekre az ár nincs ráírva. Antoinette asszony nemcsak a bolt tulajdonosa, hanem keramikus is. ö készíti a boltban látott kommersz ajándéktárgyak egy részét, többek között a festett kerámia gruyére-i karvalyokat. Elvált asszony, két gyermeke van. Spöri sem fiatal ember már. Felesége elhagyta. Három gyermekét intézetben ne­velik. - Lezbiás volt az asszony - hajol hozzám bizalmasan a verseit tájnyelven író német költő. A festőt most Antoinette karolja föl. A mappába rakott litográfiákat nézegetem.- Mennyibe kerül ez a munka? - Kezembe veszem a képet, és a festőhöz for­dulok. Antoinette, aki egy távolabbi csoportban beszélget, meglátja a mozdulatot, és azonnal hozzám lép.- Tőlem kérdezze! Százötven frank. A festő hallgat. Egy ősz férfival koccintásra emeli a poharát. SZENT ERZSÉBET RUHÁJA Fribourg Bern és Lausanne közt fekszik, a zürich-genfi vasútvonal és autópálya mentén. Nevét németesen Freiburgnak írják, de nem tévesztendő össze a nyugat-né­metországi Freiburggal. Aki látta éjszakai fényben a St. Niklaus katedrálist, a Sarine mély völgyében a kétfelé! összetorlódott házakat, a zöld vizű folyó fölött átívelő karcsú hidakat, a gótikus városháza mellett szombati napon a piacot, járt az ódon városnegyedekben, a kovácsok utcájában, megállt a fecsegő díszkutak és a Hűség szobra előtt, nem tudja a várost elfelejteni. Templomai, múzeumai kincseket rejtenek. Egyeteme nemzetközi tanácskozásoknak a színhelye. Utazási irodájában szívesen ad­ják kézbe a városról szóló prospektusokat és térképeket, köztük olyant is, amely Lon­donba, Párizsba, Rómába, Münchenbe, Barcelonába ígér repülőösszeköttetést. Nem vagyok „idegenforgalmi szakember”, nem tudok az útikönyvek stílusában fogalmazni, ahol a házfalakból kiálló cégéreken „színek és aranyló fények villannak”, ahol a ház csúcsíves kapujával és emeletén a faragott gótikus ablakokkal „csak egyik -- és még sokszor ismétlődő - motívuma a festői házsor dallamvonalának”. Csak azt tudom, hogy a magyar turistacsoportokat szállító autóbuszok eddig elkerülték a vá­rost, és a magános turisták közül is kevesen jutottak el ide. Pedig akár az osztrák­­svájci, akár a Franciaországba, Nyugat-Nómetországba vagy Észak-Olaszországba hirdetett IBUSZ-utak résztvevőinek érdemes volna itt megállni, és néhány szellemi mély-lélegzetet venni. A város legszebb épülete a katedrális. A püspöki templom Szent Miklós, a Sari­­ne-on közlekedő középkori hajósok védőszentjének nevét viseli. A 13. század végén kezdték el építeni. A várost ábrázoló, 1606-ból származó metszeten már a maival meg­egyező képét látni, de tornya mind mostanáig befejezetlen maradt. Ki tudja: a har­53

Next

/
Thumbnails
Contents