Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 3. szám - Tüskés Tibor: Svájci képek

szokás szerint, ahol minden háznak neve van, maga adta a balatoni fogasokra emlékezhető Les Sandres nevet. Ha leül a Buffet de la Gare-ban, a város leghíresebb vendéglőjében és éttermében a helyi művészek asztalához, megbecsülik, a tulajdonos, Roger Morei az asztalához jön, kezét nyújtja, és megkérdezi: - Uram, mit parancsol? - A művészasztal mögötti falon az odajáró festők képei, a kiállítási plakátok és meghívók közt Major-Zala Lajos egyik verse is olvasható francia fordításban. A szövegben egyetlen szó, az utolsó megmaradt magyar nyelven: „egészségedre”. Ennek jelentését már Fribourgban is ismerik. A svájci magyarokkal nem ápolja a kapcsolatot, az itthoniakhoz is kevés fűzi. Amije van, azért keményen megdolgozik. Éjfélig írja a „raportokat”. Ma már jó állása, tisztességes jövedelme van. Nem pénzt, nem csekket; egy kis kártyát hord magánál. Ha már a bankok bezártak, <erre a kis kártyára akkor is pénzt kap. Bedugja a bank falába épített fémszekrénybe. Lezongorázza a billentyűkön a csak általa ismert hívószámot és a kívánt összeget, aztán az automata kiadja a pénzt.

Hogy boldog-e? Nem tudom.

Versei szerint az őslakosoknál is jobban ismeri városa történelmét. Tudja, hogy az ősi negyedben, a Maigrauge-ban az apácák kolostorának homlokzatára a faragott címer 1236-ban került. Ismeri az Auge, Saint-Jean, Neuville nevű városrészek csordogáló díszkútjaihoz fűződő legendákat. Tudja, hogy Lorette felé a félúton van az a kápolna, ahol a halálraítéltek utolsó éjszakájukat töltötték. Ragaszkodik a városhoz. Amikor a murteni csata emlékét hirdető fribourgi hársfának, a Tiileul-nek a városház felé eső oldalát amputálni kellett, az elhalt csonkot elkérte, és Pensier-ben, villájának udvarán szoborként fölállította.

Major-Zala Lajos költőként elsőnek foglalta versbe Fribourg nevezetességeit. De ezek a versek magyarul szólnak. Hogy a fribourgiak megértsék, franciára kell fordítani őket.

A fribourgi német költővel a lefejezett tornyú katedrális tövében találkoztam. Franz Aebischer költő és galériatulajdonos. Verseit a német nyelv helyi dialektusában írja. Mondják, ma a német nyelvterületen divatban van az irodalmi nyelvtől eltérő, a tájnyelvi jellegzetességeket őrző költészet. Franz Aebisoher olyan szavakat, írásjeleket használ, amelyek nincsenek meg a német irodalmi nyelvben. Az u betű fölé néhol tompa vagy kalapos ékezetet tesz, gyakran használ kettős magánhangzót (iina, Saage, Fame) és olyan szavakat, amelyeknek jelentését nem találom a szótárban. Rövid, pár soros költeményeket ír. Az egyik így kezdődik: „As chlemmt si / U stemmt si / U pleit mi / U vurtreit mi / As wyn a vurgufteti Muus . .

Azt mondják, tehetséges. Eddig két versesfüzete jelent meg. Egyenként kétszázötven példányban. Az általa használt nyelvjárást ma körülbelül kétszer ennyien beszélik a nagy német nyelvterületen.

Ez is Svájc. Jog egy olyan nyelv használatához, amelyet a beszélőn kívül körülbelül négyszázkifencvenkilencen értenek.

Péntek délután öt óra.

Vernisszázs az egyik fribourgi mellékutcában.

A német költővel nehezen találjuk meg a házat. Az utcáról előbb egy ajándékboltba lépünk, onnét vezetnek a lépcsők a pincébe, ahol a kiállítás nyílik. A boltban finom kerámiatárgyak és vásári ízlésre valló holmik állnak a polcokon. A bolt ajtaján kézzel írott cédula: Venissage Pierre Spöri des 17 h. A bolt tulajdonosa középkorú, ideges mozgású hölgy. A pincét most rendezte át galériává. A tervezett kiállítások sorát az egyik legismertebb, Fribourgban élő svájci festő képeinek bemutatásával kezdi. Annak, aki itt kiállít, tudnia kell, hogy az eladott képek harminc százaléka a galéria tulajdonosát illeti.

52