Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 3. szám - Tandori Dezső: Újabb költészetünk kezdeményei és hagyományai Szép Ernőnél
végtelenül, a tenger vizéig, ott leülne, s „éjjel-nappal ... ott ülnék”, közli, „míg csak élek”. Népmeséi elem? Igen, de teljes selmimi képzete kapcsolódik hozzá, az is: „.. . a tiszta semmiségnek üres álmán merengnék!’. Ritka teljességű csüggedés pillanata ez nála. Az Egyszer című rövid, szomszédos vers ott ugyanilyenről számol be: „Odaveszni, el se búcsúzni”'. Tudott erről is. Recept című versének sorpárja-i összeszedik ennek a tudásnak mintegy a kis szótárnyi címszósokaságát: „Se meghalni, se nem élni, / Lemondani, de remélni...” Ez már nem a múlt század, bár Arany és Vajda hagyománya nélkül elképzelhetetlen. Figyeljük meg ezt: „Nézni, nézni, elámulni, / Csak bámulni és elmúlni”. És „Túl gondolni a világon. ..” Itt olyasmit tud mondani, úgy, amit-abogy később se mondtak utána. A logikája hibátlan, de nem szigorú; ez enged neki talán nagyobb távlatokat. Vagy e nagyobb távlatok, melyekről önmagában (önmaga ellenére, emberi ittlétét szentül szűknek, gyarlóan igyekvőnek érezve) tudott, lehetővé tették neki megfogalmazásukat is? Összefüggő vonulatba, már megismert szemléleti jelenségek közé illenek a Ki tudja? -sorhármasai: „Ki tudja az árnyék miből lehet. / Ki tudja mért repült fel a madár. / Ki tudja mit mondott a lehelet.” S ez nem tárgy nélküli meditációk sora, mert: „Kitudja hol lopózik a halál / A tengerben...”, kérdezi, „meg minden víz alatt?” Gondolatvilága tömérdek későbbi kifejlés kezdeményével van roskadtig -tele; egy példa: „Elevenen szeretnék kijutni a világból...” Logikusan folytatja, s a játékos elemhez is hibátlanul hű: „Es hirtelen belépni régen hallott mesébe”. Ahol enged a feszültség, köztudottabb a kifejezés, ott sem> rontja el a szomszédos, kimagasló vívmányait. Ahogy lebben a mesében tisztán hazudna: hogy elvétette az utat, és eltagadná, merre járt, mit látott, és csak vidám könnyei folynának, így ölelné, simogatná ott az angya-lhangom -szóló fiatal lényeket. S ennek a versnek Sóhajtás a címe. 4 Századunkban nincs magyar költő, aki megrendültebben tekintene a szegényekre, a nyomorultakra, a szomorúakra, az elesettekre, s oly tarka bőséggel tenné ezt, oly rczze.netlen tökéletességével az együttérzésen túli azonosulásnak, a -szégyennek, a -majdani hasonlóság reményének! A Ti ócska figurák című verse bábukat nevez barátainak: -sápadt kirakati gigerlit, megfagyott frakkjában búsuló „vőlegényt”, karját ölelni táró, csonka madárijesztőt. A lények egyességének jegyében. Mondd, kérdi verseimben, -s folytatja: van valakid? gazdag vagy? gyűlölsz valakit? te mit szeretnél? S a pa-rányi kifejtések utána, -megtalált, csekély formályban: válaszkísérletek a nagyon -lényegi közelítésne. És a záró kép: „Lelkedben érzel / Egy néma rabot ] Fel s alá járni fejére kapcsolt kézzel?” A Milyen jó nékem lefeküdni szintén a cs-üggedésen -túli véleménymondás verse. Az első világháború -kezdettől tiltakozást, döbbenetét váltott ki Szép Ernőből, s minden kész szólam nélkül válaszolt, máig érvényes, friss, igazi írói szavakkal. Ha történetesen nem jelzi is, mire szól vissza, érezzük az alapvető megrendülést: „De jó is elaludni nékem, / Elveszni a piszkos világról / Mint este a felhő az égen.” Észrevesszük, milyen egyszerűen fogalmaz? Mennyire közérthetően? Ez itt egy virtuóz vers, megpróbálom bemutatni, de még figyeljük, hogyan halad: „De jó nem hallani fülemnek, / De jó nem látni a szememnek, / De jó nem tudni a fejemnek, / De jó nem fájni a szivemnek”. Majd a halála jár az eszében, s ettől se tud félni, hiszen csak lefekszik és elalszik, „oszt többet soha nem kell élni”. Nyavalygással, sírással - ezt mondja - az, alvás üdvösségét érdemelte ki s tanulta meg végre. És mint búvócskában, elbúvik, s ez az elalvás a halál, de az elalvás hadd történne úgy, mintha már halott lenne, kéri, hadd ülhetne az ágya szélére, s nézhetné 36
