Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 3. szám - Tandori Dezső: Újabb költészetünk kezdeményei és hagyományai Szép Ernőnél

minden eszköz révén. Amikor a költő kijön „a rendes kávéházból ... késő éjjel”, s az ajtóban megáll ezzel a lassúsággal: „mély lélekzetet vettem, / Felgyürtem a kabátom gallérját, széjjelnéztem. f / Jólesett a hűvösség, és jólesett szememnek / Az utcai lámpák hű intése és felettem / A csillagok ragyogtak, s ennek mindig örülök”, már érezzük, mindenein át az elérhetetlen semmibe jut végül, azaz Budapest éjszakájában, egyedül, az élet megannyi sivárságát, másokét s a magáéit felidézve, gyönyörű képeiket látva, főleg emlékből, ugyanott marad, ahonnét előző napját elkezdte. És mégis ...! Maga az út, egyelőre a célt nem ismerve, hihetetl|enül elragadó: „Elkezdtem menni.../... mert csöndes éj volt és jól esett a járás. ff... Nem is sétáltam; mentem, de nem tehettem róla. / / Mentem, mint egy darab léc, kit a csendes folyó visz...” Helyből hatalmas lendületeset kap a verse. És ez az eredendő állapot, ez a révült semmit-se-ibudóan minden-lónyegeset-értő evidencia, ahogy egy ház előtt eszébe jut, „hogy laknak benne, / Külön famíliák...” És leírja a kispolgári-nagypolgári törekvésű létezés ürességét, s azonnal egy narancs sáros héjával kezd foglalkozni: „meguntam s lerúgtam a járdáról örökre”. Megtartja a végső távlatokat, mondhatni, lelke szabadságát, cje tényleges valója szenved, ahogy a József Attila-versek városi tájain az a későbibi „lélek”. Fel tudja emelni fejét, nézni tud „a hűvös égbe”, de semmit se gondol az égről, csak nézi, mint a juh, „ha a szik földet elunta”. S akkor a lendületnél, a mólázásnál is nagyobb váltás jön, ahogy érzi, szívét „meglepte az olvadás lágysága”. Szép Emő valóban ifelüknúlhatatlanul tudja kifejezni lényegi világközelségét. S ki is mondja: „Megint elért az élet...” És ezzel kívül vagyunk a valós téten, holott annyira valósak vagyunk: „Elmúlt napjaim jöttek, / Csepegtek, mint panaszos vízcseppek az ereszrül, / S magam elé gondoltam sorsomnak terítékét”. Aztán ezt nem részletezi! Elfordul. Ahogy az Operához ér, képzelt jelenet középpontja lesz: angyalok jönnek le érte balettkarszerűen, s egyre azt kérdik e megváltói tőle, öszs^cvissza: „Hogy vagy? Sokat búsultál? Mitől vagy olyan fáradt? / Ugye csúnya volt minden? / Örülsz most? Hitted volna? // És sírnék és nevetnék, és azt hinném, ez álom, / Hó pendelyök morzsolnám, szárnyokat tapogatnám, / Egy angyal átölelne mert látná hogy szédülök.” A magyar költészetnek minden ide illő jellege osztatlanul egyetlen költőben, egyetlen versben, egyetlen kifejezési módban van itt együtt. Régi szálak és aztán messze tartók futnak össze hihetetlenül, ízleljük csak szavait, jellegeit!

Sallangtalan tömörség, a legszorosabbra vont anyagban a legvégletesebb, mégis árnyalatnyi váltások, vágások. És alig törődik a történtekkel, hiszen nem is saját akarata szerint van mindaz: „De már a hídon voltam, míg ezen spekuláltam”, mondja, ahol így mutatja helyzetét: „A ligeti tó hídján... / A korlátnak borultam, az éji vizet nézni.” Van Gogh rángatózó, vonagló tája sejlik fel számára az égen, „mint kéj fölött a lélek”. És fölemelkedik, mert nem akar gondolkozni! A reflexió, a magábatekintés azonnali lényegessége minden szavában ott van. A gondolatokból látott, képzeletbeli képek lesznek, vágásos dramaturgiával, a színpadi művész tökéletes jelenetező hitelével: „A terraszon”, olvashatjuk így egyszerre, „nyüzsögtek a krémes, izzadt nyárban...” Majd szinte rögtön, a hiú parádék után: „A nyár elment. A terasz teli puszta asztallal, / Az asztalon székek. Cipőim lassan visznek”, mutatja a jelenetet a látszólagos túlpontosisággal. De a fák már némán mennek mellette két oldalt. Alapképe ez, s megint a Van Gogh-féle börtönudvar jut az eszünkbe: „...jöttek leveletlen, füttyetlen és szellőtlen, / Mint rabok a rabsétán... / ... s nem hallottam semmi hangot”. Ez sem tragikus. Olyan jő menni, mondja. S megkérdi, ahogy az ég nézéséről, a lombtalan fáról már ákoimibákomosan egykor: „Meddig lehet így menni?” Megszökne hazulról, minit gyermekkorában. A vers vége közeledik: „Itthagyni a lakásom, sok könyvem, sok nadrágom...” A részletek látszólag bizarrul sorjáznak, s mégse: „Barátot, nőket, múltam, nevem, minden emlékem...” Menne a fák közt,

35