Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 3. szám - Gyenes István: Történet és természettudomány - Péterfy Jenő kritikája Du Bois-Reymond-ról
kor arról a nehézségről, melybe távoli események hű leírása ütközik, mikor abban is tévedhetett, ami saját füle hallatára és szeme láttára történt, készülőben levő kéziratát megsemmisítette. Nem tudom, így kellett volna cselekednem nekem is? — folytatja Mikszáth. - Kivált azért is, mert többé-kevésbé hasonló esetnek tanúja voltam. Egy nyolc tagból álló politikai társaság mondta el egyenkint, fehér asztalnál a Tisza Kálmán bukásának történetét, körülményeit, okait és belső rugóit, de mind a nyolc szemtanú másképpen. Es bizonnyal egy sem lett volna hű a nyolc előadásból egy kilencedik szemtanú előtt. Mindebből az a tanulság, hogy a kortársról kortársak számára nehéz történelmet írni, vagy éppen lehetetlen.” Ha lehetetlen, akikor is megírja, vagy éppen azért, és gazdag ólpfcműve legjobb két kötete lesz a Jókai-életrajz. Humoros párhuzamai rendkívül találóak: „Hát hiszen annyi eszem nekem is van, hogy Zrínyi Ilona arcát ne abban a helyzetben rögzítsem meg, mikor ecetet kóstol, és bizonyára az sem szükséges, ha Bismarck szobrát faragom, hogy a hűség kedvéért meglássák csizmáján keresztül is a bütyköt, amely esetleg a lábujján volt, habár kétségtelen tény volna is, hogy lábbelijét mindig így készíté egy ortopéd csizmadia. Ámde ha valakinek vastag orra van és túl bozontos szemöldöke, én elhiszem, hogy egy vékony vonalú görög orr, egy finom ívezetű szemöld jobban állna neki, de mit ér, ha nem hasonlítana az illetőhöz?” Ezekből a hosszú idézetekből kiderül, miért nevezem Mikszáth magatartását a bátran vállalt egyoldalúság, tér-időn túl vagy innen levő relativitá’érzés akár tudat alatti megnyilvánulásának. Mikszáth szeretett élni, ahogy hőse, Jókai is, és Du Bois-Reymond is, amikor csak tehette, belekóstolt az élet örömeibe. Péterfy ellenben a végzetét szerette, bele is zuhant, mint lepke a gyertyalángba. Így alakul a nagy színjáték szárnyaló és mély'égekbe sikló, boldog és boldogtalan emberekről. Mikszáth több ízben utal arra, hogyha mindenki kivárná a történelmi távlatot, vajmi kevés életrajz születnie, sőt talán egy se. Bele kell hát vágni, bizton számítva arra, hogy mindig akad, akinek a perspektívája egyezik a miénkkel. Ilyenformán vágtam bele magam is Péterfy és Du Bois-Reymond vitájába, fenntartva a tévedés jogát, de egyben azzal a reménnyel, hogy valakinek a tér-idő látása ez esetben az enyémmel egy hullámhosszon rezeg. A perspektívaváltásra jó példa a Magyar Újságírók Országos Szövetsége egyik előadójának szellemes ötlete: írják le a mohácsi csatát a törökök, a magyarok, végül egy nyugati történész szemszögéből. A jelöltek között voltak, akik komolytalannak tartották az egészet, mások ellenkezőleg, rendkívül érdekesnek találták - ezeknek volt igazuk. Péterfy írni se szeretett, néha ez az érzése az .embernek. Stílusában sok a germanizmus, mintha németből fordítaná a szövegét. Belekap qgy gondolatba, aztán hirtelen képzettársítással egy másikba. Központozása nem következetes, annyira sem, amennyire akkor egy diáktól elvárható volt. De különös miódon az igazságkereső szenvedély mindig átizzik a gyakran nehézkes mondatokon; megéri a fáradságot, hogy feltörjük a kemény burkot. Mentségére fogadjuk el még azt is, hogy gyorsan reagált a magyar és az európai szellemi jelenségekre, s hogy démona hajszolta: írj sokat, írj meg mindent... Kemény Zsigmond írja a Zord idő-ben: „Gyermekkoromban még kíváncsiságunk nem a percek, de a hetek átéléséhez szabta magát s bár a kíváncsiság mint érzés nem bírt kevesebb ingerlő erővel, mint most, a távírdák korában, de kitörését mérséklé és megosztá a roppant időköz korlátja.” Kemény ritkán veti össze történelmi regényeiben, beszélyeiben a méltat a maga korával. Ha megteszi, oka van rá. A fenti esetben érzékelteti, milyen változással jár a hírközlés gyorsasága, illetve lassúsága. Nem mindegy, hogy az ember kíváncsisága hetek vagy percek alatt elégül ki. Jobb, 31
