Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 2. szám - Papp István: Íme az esszé
-ként meghökkentő leleménnyel, esetenként viszont erőtlenebbüil, néha kényszerű fordulattal. Jónás imája újabb fordítói kérdéseket vet fel. Az első sor - egyszerű kijelentő mondat - okozza a legkevesebb gondot. Hozzám már hűtlen lettek a szavak. - Les mots me seraient-ils devenus infidéles (Michel Manoll), Les mots me sont devenus infidéles (Roger Richard), Las palabras se me han vuelto infiele s (Zoltán A. Rónai), Las palabras se me tornaron infteles (Éva Tóth y Cristina Pina), Die Worte laufen mir schon treulos fort (Géza Engl), Schon sind die Worte untreu mir verflossen (Gáspár Soltész), Ormai sono infedeli a me le mié parole (Paolo Gastruccio), és így tovább, kényszerűen kitérve az előttem ismeretlen nyelvek elől. A képet a második sor hívja elő: vagy én lettem mint túláradt patak... Michel Manoll „des eaux soudain t orr enti eile s”-ú. felel az inf id éles-re, Roger Richard kettészeli a sort, ces eaux hors d’elles- / némes coulant sans rives, s itt Tímár György megoldását érzem a legerőteljesebbnek: ou suis-je moi ce ruisseau sans attele, ahol a sans attelle a túláradt érzékeny megfelelője. A spanyol fordítások is a hűtlent teszik a sor végére, de legott feladják a rímet, ellentétben a német átköltésekkel, amelyek közül Gáspár Soltész fordítása a leghűségesebb: oder ich ward, ein Bach, der übergossen, vagy elegánsabban az olasz áttöltésben (P. Gastruccio), o pur sono divenuto come un ruscel ehe vuole straripar. Nem vehetem sorra a fodításokat, s ha féltő gondunk fennakad egy-egy sor vagy fordulat kényszerű megoldásán, rendszerint nem a lényegesről van szó, mert ez a 15 nyelvű Babits-antológia, hódolva az altissimo poéta előtt, végtére Európa adósságából törleszt valamit. Ha a magyar irodalom annak idején „akár csak oly kevéssé is ismert lett volna, mint napjainkban” - sóhajtja bevezetőjében a szerkesztő Somlyó György, nyilván nem most kellene bemutatnunk Babits ot, ám ugyanakkor aktualitásával, s attól függetlenül is, egész irodalmunk jelentőségét sejteti ez a szép kötet, épp Babits szavaival, akinek három nyelven olvasható szavai szerint: „Világirodalom - ez a szó valami egységet jelez’’ A szerkesztő Somlyó György Babits életművének legjellegzetesébb részleteivel érzékelteti a teljességet, s a verseken kívül (A lírikus epilógja 11 nyelven, Fortissimo, Régen elzengtek . . ., Mint (különös hírmondó, Balázsolás), prózájából a ma is aktuális, Európában gondolkozó Babibsra hívja fel a figyelmet, s erre kiválóan alkalmas Kant-fordításának bevezetője, az 1933-as Könyvpropaganda és könyvégetés, a Bergson-tanulmány részlete, a béke mellett kiáltó szavai, ezek a nálunk is alig méltatott írások, pedig a maguk idejében épp olyan figyelmeztetések voltak, mint amikor Thomas Mann üzente: Achtung, Europa! Kortársak, fordítók méltatják az életművet, s mindenképp jó szolgálatot tesz ez a Bálint Endre, Borsos Miklós, Würtz Ádám képeivel illusztrált szép kötet, midőn Babitsot átadja a világirodalomnak, melyről ő írta s a kötetben is olvasható, hogy ehhez „csak a legnagyobbak tartoznak. S az igazi világirodalomtörténet ezeknek története. A nagyoké, akik folytatják egymást századról-századra, s kezet nyújtanak egymásnak a népek feje fölött”. Babits, s az Árion bizonysága alapján nemzeti elfogultság nélkül mondhatjuk, a legnagyobbak közé tartozik, akik „folytatják egymást”, s a világ önmagát rövidítené meg, ha lemondana arról az időszerűségről, ami műveiket élteti és éltetni fogja. CSÁNYI LÁSZLÓ íme az esszé (BALASSA PÉTER KÖNYVÉRŐL) Az esztétikumról mindössze megértve beszélni óhajtunk, de nem megismerni őt. (Balassa Péter) Amióta a művészetről való gondolkodás csak normatív gondolkodásként tudja önmagát igazolni, azóta üdvözlendő minden olyan magatartás, amely az ízlést kiszabadítja a lét-dogmák szorításából, s egyszerűen a lelkiismeret birodalmába tereli. Balassa Péter esszékötete mindenekelőtt erkölcsi tett, bizonyság arra, hogy a lovagi torna szabályai még akkor is kötelezőek, ha megszegésük nem delictum többé. Erkölcsi tett, mert a tévedés jogán íródott, egyedüli fedezete tehát a magatartás minősége, érvényessége nem módszer-hitelű, hanem személyiséghitelű. Egyszóval: művészet, ha úgy tetszik: kaland. Az esszé nehezen definiálható, körülírható műfaj. A tudomány nem is tud mit kezdeni vele, számon tartja ugyan, de mosolyogva, sőt gyanakodva tekint rá. Nem lehet véletlen, hogy a műfajelméleti szakirodalom csak lábjegyzeteiben ismeri az essziéírót, s a műfajt legfeljebb okos hallgatással tiszteli. Az esszét egyre gyakrabban csak buta hallgatás övezi, hisz ki ne érezte volna legalább egyszer életében, hogy a szigorú tudomány, mint szakma, eleve avatatlannak gondolja azt a műalkotásmagyarázatot, amely maga is műalkotás. A műnem-műfaj sémaszerkezetében gondolkodó 72
