Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 1. szám - Fried István: Babits Mihály - összehasonlító szempontból
Antonín Hartllai, a cseh fordítóval a magyar irodalom cseh antológiáján dolgozott. Babits regényei közül éppen a Gólyakalifát választotta: ebben a magyar irodalmat az európaihoz és általában a kelet-közép-európaihoz fűződő kapcsolataiban látó, rendkívül művelt irodalmár gesztusát kell látnunk. Straka hagyatékában fennmaradt A Danaidák és a Húsvét előtt fordítása. Ez utóbbihoz aligha kell kommentár, az előbbihez annyi, hogy a XX. század elejének „antikizálási” tendenciáinak sodrában Babits e verse érdekes lehetett az orosz szirn^ bolistákat ismerő cseh közönség előtt. Kiegészítésül még egy apró adat: Strakának egy 1940 decemberi előadásában Babits-versek is elhangzottak illusztrációképpen. Román „vonatkozásban” még személyi kapcsolatokról is beszámolhatunk. 1913-ban - Ady közvetítésével - találkozott Octavian Gogával, aki ekkor még - román nemzeti törekvései ellenére - komolyan gondolta a román-magyar irodalmi közeledést, és nemigen engedte sejtetni, hogy eszmeileg megtagadván Ady egykori barátságát, fasiszta román miniszterelnök lesz Madách fordítójából. Emil Isackal való levelezése közismert, mint ahogy több nyilatkozata közül a Família c. lap körkérdésére adott 1935-ös válasza is, amelyből azért egy passzust legyen szabad idéznünk: „Az európai művelődés egy és közös. A román és a magyar irodalom egyaránt része az európai irodalom egységének (. ..) Az irodalmak, valamint az írók is, akkor fejlődnek, ha egymásra hatnak, kölcsönösen gazdagítván egymást.” Természetesen nem csupán udvarias gesztust kell látnunk Babits nyilatkozatában, hanem ars poeticát is, amelyben - ezúttal véletlenül - a román és a magyar irodalomról van szó. Európai irodalomtörténetében fejtette ki hitét és véleményét az európai irodalom egységéről, írók és művek végtelen, egymásnak megfelelő, egymással korrespondáló soráról. Alig hihető, hogy ha valóban ismerte volna a román irodalmat, ne vett volna tudomást a Mikszáthnál ugyan keserűbben gúnyolódó, a korrupciót, a választási vesztegetéseket mégis csak Mikszáthhoz hasonlóan nevetségessé tévő Caragiale novelláiról, színműveiről vagy ne figyelt volna föl Eminescunak a német romantikából táplálkozó, folklorisztikus áthallásokkal gazdag és körülbelül Komjáthy Jenő hangvételével megszólaló lírájáról, iíriko-epikájáról, ne értékelte volna a román szimbolizmusnak az övéhez hasonló „világirodalmi” tájékozódását és talán még költői irányát is. Természetesen jó néhány adattal szaporíthatnék a példákat, amelyek Babits „szomszéd népi” kapcsolataira, érintkezéseire utalnak, a teljességig összegyűjtött adalékok fényében sem fog majd kitetszeni az a fajta magatartás, amely egyfelől Ady Endrét, másfelől Németh Lászlót jellemezte; és ezzel párhuzamosan: nem Babits volt az, aki iránt első- vagy másodsorban cseh, szlovák, szerb, horvát, román költők érdeklődtek, hanem múlt századi örökségképpen Petőfi és Arany (s részben Madách), illetve Ady, kis részben Kosztolányi, Móricz és Juhász Gyula, és nyomokban Szabó Dezső iránt. A komparatisztika, amely főleg „nyugati” példákra, irodalmakra épít, egészséges reakcióképpen a tudni nem érdemes dolgok tudományát reprezentáló faktografikus módszerre, csekélyebb értékűnek véli a „genetikus”-nak nevezett kapcsolatokat, és inkább analógiákat, illetve eltéréseket keres, párhuzamosságokat olyan irodalmak, irodalmi jelenségek, nemzeti irodalmi korszakok között, ame-1
