Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 2. szám - Zentai László: Szerénység, egyetemes emberszeretet - Jánosy István költői és műfordítói világa

klasszikus és magyaros formai megoldásokban fölényes biztonsággal otthonos, sajá tosan egyéni hangú lírikust. Verslélegzete az elérhetetlen végtelen illúzióját kelti az olvasóban, s talán ezért is válik meggyőzővé, lebilincselően „elkápráztatóvá”. Hagyományokat ismerő alaphangja, szorongásokkal teli századunkban a költő lehetőségeit kutatja, adekvát módon közelítve emberi gyarlóságunkhoz avagy pozitív tenni akarásunk és cselekvőképességünk napi heroizmusához. Teszi mindezt szerényein, bízva a költészet félrázó erejében, ahogy azt a Hódolat Horatiusnak című versének zárósorai bizonyítják:

„Méoni lantomon hárfazenével zeng a magyar nyelv mind kevesebben és csúnyán beszélik.

Minden, mi szép, de könnyesen múlandó!”

16. századi reneszánsz ablak a várkastélyból