Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 2. szám - Tüskés Tibor: Weöres-variációk

jut eszébe, Weöres ámulva és lelkesen kiáltott föl: - Milyen szépek ezek a kopott erkélyek! Milyen jót tesz az idő ezeknek a házaknak!

Weöresék látogatásának van még egy személyes mozzanata. Amikor az irodalmi est után a dedikációt kérő közönség körülvette a költő-házaspárt, nyolcéves fiam is odaállt Weöres Sándor és Károlyi Amy közös verseskötetével, a Tarka forgó-\a\. Weöres egy pillanatig gondolkodott, majd jellegzetes, összetéveszthetetlen betűivel ezt a négysoros verset írta a könyvbe:

Korán kelni, énekelni nincsen annál vigabb semmi.

Déligalvó jóbarátom, neked is csak ezt ajánlom.

Aztán Weöres is, Károlyi Amy is aláírta a nevét. Később a négysoros verset némi változtatással (a „déligalvó” helyett „későn kelő” szöveggel) megtaláltam egy iskolai tankönyvben (Abc olvasókönyv az általános iskolák első osztálya számára, 3. kiadás, Tankönyvkiadó, 1964. 156. lap) ezzel a forrásmegjelöléssel: „népköltés”. Máig sem tudom, hogy Weöres régi, eredeti, „elfeledett” verse-e a négy sor, amely „népköltészetté” vált idővel, vagy valóban népi eredetű strófát hasonított magához és használt föl rögtönzött mottóként a költő a könyv dedikálásakor.

*

A következő év telén az Esztergomban rendezett irodalmi estről hazafelé jövet Csorba Győzővel és Bertha Bulcsúval meglátogattuk Pesten Weöreséket. Akkor még a Rózsadombon, a Törökvész úton laktak. Amikor délután fölértünk a házhoz, feketék voltak az utcák. Amikor eljöttünk, mindent fehérrel takart be a tél. Ott-tartózkodásunk alatt annyi hó szakadt le, hogy a taxi csak nagy üggyelbajjal jutott le a hegyről. Alig értük el a Déli-pályaudvarban a vonatot. Az indulás miatti izgalom és a nagy pelyhekben hulló hó, a mindent beborító vattás, fehér fényesség: ez maradt meg bennem leginkább ebből a délutánból.

1966 nyarán Sajkódon, Németh Lászlóéknál találkoztam Weöresékkel. A házban népes vendégsereg gyűlt össze, ott voltak Fodor Andrásék, ott volt Némethék lánya, Ágnes, valamint dr. Németh Vilmos orvos. Ekkor készítettem a fényképet, amely Vekerdi László Némethről írt könyvében a 329. lapon látható: a ház napsütötte teraszán az asszonyok álló-összefonódó sorfala előtt Weöres és Németh a földön ül. De itt van előttem az a másik fotó is, amely megőrizte a jelenet egy korábbi mozzanatát; a fényképezés megkezdésekor először csak Weöres kuporodott le játékosan a földre, aztán - akárcsak egy jókedvű diák, aki biztatást kap társa ötletétől - Németh is kilépett a sorból, és a költő mellé ült. Olyan derűsen néznek a lencsébe, mint egy iskolai kirándulás két szereplője. Ugyanekkor készült az a kép is, amely a vadszőlővel befuttatott ház fala előtt a gyufával babráló, cigarettára gyújtó költőt mutatja. Megfigyeltem, s a képek is eljárulják: Weörds nem nagy, nem „igazi” dohányos; mielőtt rágyújtott volna, sokáig forgatta, ropogtatta, s később is inkább ujjai közt tartotta, mint szívta a cigarettát. Inkább a dohányzás szertartása izgatta, mint a tüdőre szívott füst.

Ezekben az években rendre-sorra megjelentek már Weöres új verseskötetei. A hallgatás tornyá-t előbb a Tűzkút párizsi (Magyar Műhely), majd a magyar11