Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 2. szám - Tüskés Tibor: Weöres-variációk
mellett leginkább Lovász Pálhoz fűzte mély és bensőséges kapcsolat. Ennek Weöres mindig tudatában volt. A tisztelet és a hála egyik szép bizonyítéka Weöres Sándor Álom a régi Pécsről című, „Lovász Pali bátyámnak” ajánlott, először a Merülő Saturnus-ban, 1968-ban megjelent költeménye. * 1959-ben kapcsolódtam be tevékenyen az előző évben indult Jelenkor munkájába és vettem át a folyóirat vezetését. 1964-ig szerkesztettem a folyóiratot. Ebben az időben, A hallgatás tornya (1957) és a Tűzkút (1965) között nem jelent meg Weöresnek új verseket tartalmazó kötete. A szerkesztőmunkában az egyik legelső és legfontosabb feladatnak Weöres Sándor munkatársként való megnyerését és verseinek közlését tekintettem. A között a tíz magyar író között, akinek a folyóiratot tiszteletpéldányként rendszeresen megküldtük, Weöres neve is szerepelt. 1961 és 1963 között - a folyóirat ekkor még kéthavonta jelent meg! — négy alkalommal közölte a Jelenkor Weöres verseit, egy-egy alkalommal mindig több versét, összesen tizenöt költeményét. Ebben az időben az irodalmi folyóiratok közül az 1961-ben induló Űj írás mellett jóformán csak a Jelenkor adott helyet Weöres verseinek. A Jelenkor-nál ekkoriban minden beküldött írást lektoráltak. Hogy milyen ellenállást kellett legyőzni Weöres versei közlésekor még a munkatársak körében is, jól tükrözi az a lektori vélemény, amelyet a szerkesztőség akkor kapott, amikor Weöres verseit a szerző nevének eltitkolásával adtam át a folyóirat egyik munkatársának. A lektor - többek között - ezt írta Weöres verseiről: „Hát ha Kazinczy a Himfy-re (!!!) azt írta, amit írt, akkor az ,ész~nem-lakta szom'f, az ,előrehorgadó égi ladik’, a ,derűs lét ősi titka’, amely felkél a szerző szavaiból s (nyilván szőnyegféle lévén) az útjukra borítják (az egekre: kik???)-féle irályra mit mondjunk, hogy elrettentsük? Azért rettenek meg, mert ez - jelenség, az irracionalizmus, sőt contra-racionalizmus dörömbölése az ajtón! Mit akarnak? Milyen ,holnap’ nevében várhatják ennek az ész-ellenes kihívásnak az elismertetését? És szerző, aki komolyan veszi, amit művel? A szavaknak eme összevisszahányt kazlában milyen magot gondolt nem kifejezni, de elrejteni? Eb, hogyan is szól az epigramma? Tűzbe felét!...” Weöres először Átváltozások című szonettciklusát küldte el a Jelenkor-nak - a ciklus akkor még harminc szonettből állt, ennyi jelent meg a Tűzkút-ban is, s csak az Egybegyűjtött írások-b&n szaporodott a számuk negyvenre -, főként ebből választottunk közlésre (pl. Contraposto, Hszi-Csün hercegnő, Aoidos a Múzsával stb.) A közölt szonettek közt olyan is van, amelynek Weöres később megváltoztatta a címét (Epilógus ) In Aeternum). A szonetteken kívül más versciklusából is közölt a lap (pl. Napló jegyzetek cím alatt az Internus több darabját), valamint helyet adott több jelentős, önálló versének. A Jelenkor-ban látott napvilágot például Aubade címmel Salve Regina című hatalmas költeménye. A cím megváltoztatásának körülményeit már másutt elmondtam, itt csak röviden megismétlem. Nagy gondban volt a szerkesztőség, amikor a költő a kéziratot elküldte. Ha mást nem is, de a vers címét bizonyára megértik azok, akiknek kezébe volt a lap sorsa letéve, és akkor majd megszületik az elmarasztaló ítélet: klerikális verset közöl a folyóirat. Ezért a költővel egyetértésben és Weöres javaslatára Aubade címmel 9
