Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 2. szám - Tüskés Tibor: Weöres-variációk

Megszereztem a folyóirat néhány korábbi számát, és attól az időtől kezdve rendszeresen figyeltem a lap megjelenését. Csakhamar a költő verseivel is találkoztam a Diáriumban. Az első pillanatban megleptek. Ezt olvastam: Régi temető. „lm itt nyugszik / Édes Ignác, megye-szerte f híres cukrász. / Elvitte egy / rémes eset, / nem készít már / krémeseket.” (Ez a Weöres-vers ma is a Dárium régi számában pihen. Amikor a Merülő Saturnus-b&n új, Öcska sírversek címmel Weöres ciklusba gyűjtötte ezeket a verseket, az „lm itt nyugszik Édes Ignác” kezdetűt nem vette föl a kötetbe.) Hát hogyan? - gondolta a hajdani diák. - Egy „világméretekben jelentékeny” költőtől a tréfás sírvers írása sincsen távol? Hamar beláttam: ha a népköltészetnek helye van a legmagasabb irodalomban, akkor a népi sírversek hangján, az egyéni leleménnyel és szellemességgel szóló műköltői alkotás is része lehet az irodalomnak. Egyébként - tudtam már akkor - a nagy Arany János is írt sírverseket! . ..

Megleptek Weöres sorai, és megtapadtak emlékezetemben. Ezért aztán, amikor néhány hónap múlva, 1948 júniusában az érettségi vizsgán magyar irodalom feleletem után az irodalomtanárnak készülő diáktól megkérdezte a bizottság elnöke (ma már tudom: Palkó István, akkor szombathelyi tanár, később az Életünk szerkesztője): hallottam-e Weöres Sándor nevét, nemcsak azt válaszoltam, úgy kell írni — és a levegőbe rajzoltam a betűket -, hogy dupla vé, e-ö-res, hanem a Diáriumban olvasott strófák közül néhányat könyv nélkül el is mondtam.

A Weöres Sándorból maturáló diák 1948 őszén beiratkozott a pesti egyetem bölcsészeti karára. Ekkor még működött a Kossuth Lajos utcában az Egyetemi Nyomda könyvesboltja, ahol a kiadó korábbi, eladatlan könyveit árusították. Itt láttam meg a kirakatban Weöresnek azt a verseskötetét, amelyről a Diárium-ban Hamvas Béla írt. De A fogak tornácá-t végül is nem vásároltam meg, mert egyik barátom kölcsönadta, majd amikor látta ragaszkodásomat, nekem ajándékozta a könyvet, beírva a különös ajánlást, hogy az új tulajdonos „még vissza se próbálja adni”. Birtokomban volt tehát első Weöres-kötetem, de akkor olyan évek következtek, amelyek - próbálok finoman fogalmazni - nem kedveztek túlságosan annak, hogy Weöres neve bárhol is szóba kerüljön. Sem az egyetemen, sem a folyóiratokban, nem beszélve arról, hogy olyan hangú írás jelenjen meg, mint Hamvas Béla kritikái a Diárium-ban. A Diárium is megszűnt, újabb Weöres-kötet sem jelent meg. Maradt a 47-es kötet, A fogak tornáca versei.

*

Több év - csaknem egy évtized - kihagyása után új Weöres-kötet 1957-ben látott napvilágot, A hallgatás tornya. Ez egyszerre tartalmazta a költő új, könyvalakban még meg nem jelent verseit és a korábbi kötetekben már napvilágot látott anyagot. A nagyalakú, reprezentatív, testes könyv érdekességét fokozta, hogy a versek között a költő keze vonásával készült apró rajzokat, grafikai jeleket helyezett el a kiadó. Amikor a kötet megjelent, már Pécsett éltem, és nagyjából ez volt az az idő, amikor első írásaim a város irodalmi múltjáról, Babits diákéveiről, a Janus Pannonius Irodalmi Társaságról, a Sorsunk-ról, Surányi Miklósról megjelentek. Ezek a cikkek teremtettek kapcsolatot és ismertettek meg Lovász Pállal, a finom lelkű emberrel és halk szavú költővel, a Janus Pannonius Társa6