Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 2. szám - Tüskés Tibor: Weöres-variációk

ság hajdani főtitkárával, aki ezekben az években is rendszeresen levelezett Weöressel. Lovász sokat mesélt Weöres pécsi éveiről, az irodalmi társaságban vitt szerepéről, s megmutatta Weöres leveleit, kéziratban elküldött új verseit. Lovász lemásolta ezeket a verseket, és a gépiratból bizalmasainak is juttatott egy-egy példányt. így ismertem meg például már akkor a Változat egy népdalra című - „éren át / téren át” kezdetű -, akkor még más módon tipografizált és más címet viselő - Weöres-vers szövegét. Lovász Pál A hallgatás tornya hatására Septichon címmel hatalmas versfüzért írt a költő tiszteletére, s a verset Weöresnek is elküldte. (A vers ma Lovász posztumusz kötetében, az Arckép-ben olvasható.) A költő hosszú levélben válaszolt, Lovász ezt is lemásolta, és szövegét odaadta. Innét idézem a levelet, néhány zárómondat elhagyásával:

Kedves Pali Bátyám,

leveled és versed nagyon meglepett, megörvendeztetett és meg is döbbentett. Most tapasztalom először, hogy annak, amit életemben összeírkáltam, a nehezebb része is követhető; s hogy érdemes volt egyebet is írni, mint könnyű, dalokat. Olyan versek, mint az »Alkonysugár«, »Az ütem istennője«, »Fürdő nők«, mindeddig semmi jelét sem adták annak, hogy visszhangot is kelthetnek. Azt hittem: néhányan talán meg tudják érteni, de senki se tud rájuk rezonálni. Ügy véltem, hogy írásaim körülbelül addig a szintig követhetők, ahol a »Hannának«, vagy a »Canzone« áll, és a többi legfeljebb a méreteivel, vagy a furcsaságaival kelthet valamelyes hatást; s hogy a jövőben megközelíthetőbbek lesznek-e, az attól függ, bogy a következő évtizedek ízlése merre kanyarodik. Nagy öröm számomra, hogy megmutattad: mégsem élek egészen ajtótlan-ablaktalan házban.

Költészetem közel sem olyan grandiózus és páratlan, mint amilyennek látod. A magyar költészet majdnem mindig szenzuális síkon mozog; ezért, aki nálunk a tudatalatti ösztön-szférába is leszáll és a tudatfölötti intuitív szférába is átnyújtózik, egyfelől megközelíthetetlen különcnek, másfelől óriási toronynak látszik. A magyar költészet földszintesen szeret építkezni, míg a nyugati költészetekben az emeletes építkezés évszázadok óta megszokott; ha verseim valamely nyugati nyelven szólalnának meg, ott nem volnának oly ijesztőek, sem oly kimagaslóak. Messze vannak Rilke »Duineser Elegien« ciklusának emberfölötti röptétől, Th. S. Eliot »Four Quartets«-jének kiklopsz-építkezésétől, Pierre Reverdy grammatika-bontó hajlékonyságától, René Char újszabású humanitást vajúdó küzdelmétől - akiktől, és másoktól is, rengeteget tanultam. Költészetem emberfölöttisége és modernsége hamar le fog kopni, mihelyt nyugati és őskeleti mintáim nálunk is ismertekké válnak; s arról, ami most emberfölöttinek látszik, ki fog derülni, hogy az sokkal emberibb, mint a távlattalanság.

Ügy vélem, verseimből az fog valamit érni (ha van bennük ilyen), ami oly használható, mint az ekevas. Arra szolgálnak ezek a. versek, mint a mintaképeik: hogy az emberi lelket megszabadítsák az. individualista erre-arra hányódástól, mélyebb és magasabb lehetőségeire ébresszék, az egyetemes és örök mértékre figyelmeztessék. A gépkorszak embere csak akkor tud ember maradni, ha ezt a tanítást megérti: nem csak gyomra, ágyéka és praktikus gyűjtőképessége van, mint az állatnak.; birtokba kell hogy vegye tudatalatti ösztönvilágát; tiszta tudatát (mely az elhanyagolt ösztönvilág szuggesztiójára kapzsivá, vágy-kielégítő beszerző-szervvé csökkent); és tudatfeletti intuitív, szellemi világát (melyről már

7