Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 1. szám - Devecseri Zoltán: "Azonossá válni önmagammal..." - fogódzók Tornai József új verseskötetéhez

tottunk. A vállalás a legnehezebb, amit még Simon István eléggé szimplifikáltan fogalmazott: hinni - tagadni, menni - ma­radni . . . Nagy László, Csoóri Sándor és Tornai József — többedmagával természete­sen - túljutott a felismerésen: 'korunkban minden előrelépésünkért súlyos árat kell fizetnünk. Ezt a fölismerést kiinduló esz­mévé változtatta. „Azaz: vállalnunk kell a „kettészakított élet terhét”, a léthasadást, a testünkön végigfutó repedéseket. Egyszer­re a tagadást és a vágyakozást. Aki elhá­rítja ezt magától, elhárítja a létért való felelősséget is.” Tornai József vállalta a hatalmas terhelést, a komi botladozások, az „elhúzódó felnőttkor” se tudták eltántorí­tani szándékától. A KISZAKADVA című kötet egész tartalmával a „1 éthasadás” tu­datosulása, nem elfogadása - megkísértése a mindennapi lehetetlennek az önisme­ret aktuális győzelme, miként későbbi ver­seskönyvében vallja: „Életem és írásaim gyökere egy naiv természeti és egy tudatos, civilizált lény újra és újra megismétlődő, külső-belső összecsapása .** Baka István verseiről mondta valaki: te­le van ez az ember félelemmel . . . Igaza volt, persze nem úgy, ahogy ő gondolta: a félelem igenis emberi, reális, bizonyos sávjain a történelemnek meghaladhatatlan, mégis vállalható — szóval és némán. Tornai József, miként ifjabb kortársa, vállalta az önmaga által is „kiérdemelt’’ és tartósított válságot. Mai költői-gondolkodói jeligéje: „AZONOSSÁ VÁLNI ÖNMAGÁM­MAL ...” — s fogalmazza ezt az érett fér­fi biztos tudásával: „az öregség felé ha­ladva, a halál közeledtével, ez még a fel­adatom. De — »ismételni’ régi önmagát - van-e út?” És megint ott tart: „a tiszta természeti lény meg a huszadik századi ér­telmiségi lét tökéletes ellentéténél!” És (ha) fél Tornai, a költészetet fenyegető ve­szélyektől. Nem is szubjektív félelem ez már, féltés: ama „ruhátlan szegénylegényt” fosztja meg a civilizáció, már-már a ruhát­­lanság jogától is. Ne higgyük ugyanakkor, hogy valamiféle új-avantgarde szabadstran­dot akarna nyitni porosan-pucér nudizmus nevében! Nem! A költészetre a névleges civilizáció a legveszélyesebb; - hangsú­lyozza - a versnek pontosan a szavak új életre hívása a dolga, „a közvetlen dolga”: ,.A bezárt én egyre több titkot hordoz, fuldokol a titoktúlterheléstől. Ez a titok az egész élet; az egész testi, személyes. és politikai, nemzeti lét. Történelmi halál és szerelem, semmi és isten; egy képzeletbeli meg egy valódi világ, egy égi meg egy föl­di. Az énnek az egyetemesség felé kell ki­törnie, hogy úgy higgyen az égiben: a föl­di ne sújthassa le a teljes reménytelenség fekete köveivel.” Kérdések sorát tehetjük föl: a titoktúl­terhelés nem devalválja magukat a titkokat s a „titkok tudóját” egyaránt? Egyáltalán mit tud a költő? Magára maradt (mint mindig)? Vagy Szilágyi Domokosnak higy­­gyünk: Ki-ki úgy üdvözül, ahogy tud? A költő önellátó, s ha elméletnek érzi szük­ségét: gyárt maga? Hogyan is tudnánk csak egyikre is vá­laszolni : egyetlen -bizonyosság - a nyelv (ez közhely), a másik - nem szabad ma már versben írni (ez még nem eléggé), a vers egyszerű élőbeszéd (nem szöveg, nem halandzsa, nem az „igazság” hamispénze, aprópénze: frázisgyűjtemény!) - a dolgok felelősen-pontos megnevezése, kimondása. „Egyszerű élőbeszéd; benne lüktet a leg­ősibb mozgásforma: a ritmus” (Szilágyi Domokos). Anélkül, hogy számomra beláthatatlan utakra kényszerítőn óm magam, itt érzem a Tornai-vers kulcsát (az egyiket): azért for­dul, próbál gyökér-viszonyba kerülni az ősi költészettel, a magyar és a törzsi költészet­tel, hogy újra nevük legyen a dolgoknak, hitelük, erejük, ünnepük, „az értelemig és tovább” kísértő mágiájuk. Mágia alatt mind­össze annyit értek, amennyit az első meg­rettent ember mondhatott: ez itt a tűz, ez víz, az halál (stb.). És amit az elhagyott mondott Tornai kétsorosában először - így nevezte azt az asszonyt, „ki otthagyta a hozzánőtt férfit és új szerelmével elvág­tatott az ismeretlenbe”; Csi-an hercegnő „névtelenné” vált: Természetes bűn tovább élni, ha elhagy, aki szeretett. És másodszor a TIZENHÉT ÁBRÁNDOZÁS című tel­jes ciklusban: a kimondás mágiája ekkor már hatvanhét oldal lett, s új műfaj, az ábrándozás szükségeltetett hozzá. („Az áb­rándozás itt műfaji megjelölés olyan vers­fajtára, melyben az indulat és a lehiggadt­­ság, a partjain túlcsapó áradás és a ke­ménység, a közvetlen személyesség és az álarc mögé rejtőzés egyszerre hajtja, fékezi, csiholja a kifejezést.**) „Magamat kerestem, és a többieket ta­láltam meg.” Idézhetném az énék sorát, de most egyet közülük: A szél nagy ütésétől kitörnek a fák Kettéhasadnak, lezuhannak, elmenni nem tudnak. (Zárszó) Hívom, várom a fogódzókat egy verses­­könyvhöz. Újra és újra elolvasni - átol­vasni. Sokan segítenek: Illyés Kinga le­

Next

/
Thumbnails
Contents