Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 1. szám - Devecseri Zoltán: "Azonossá válni önmagammal..." - fogódzók Tornai József új verseskötetéhez
tottunk. A vállalás a legnehezebb, amit még Simon István eléggé szimplifikáltan fogalmazott: hinni - tagadni, menni - maradni . . . Nagy László, Csoóri Sándor és Tornai József — többedmagával természetesen - túljutott a felismerésen: 'korunkban minden előrelépésünkért súlyos árat kell fizetnünk. Ezt a fölismerést kiinduló eszmévé változtatta. „Azaz: vállalnunk kell a „kettészakított élet terhét”, a léthasadást, a testünkön végigfutó repedéseket. Egyszerre a tagadást és a vágyakozást. Aki elhárítja ezt magától, elhárítja a létért való felelősséget is.” Tornai József vállalta a hatalmas terhelést, a komi botladozások, az „elhúzódó felnőttkor” se tudták eltántorítani szándékától. A KISZAKADVA című kötet egész tartalmával a „1 éthasadás” tudatosulása, nem elfogadása - megkísértése a mindennapi lehetetlennek az önismeret aktuális győzelme, miként későbbi verseskönyvében vallja: „Életem és írásaim gyökere egy naiv természeti és egy tudatos, civilizált lény újra és újra megismétlődő, külső-belső összecsapása .** Baka István verseiről mondta valaki: tele van ez az ember félelemmel . . . Igaza volt, persze nem úgy, ahogy ő gondolta: a félelem igenis emberi, reális, bizonyos sávjain a történelemnek meghaladhatatlan, mégis vállalható — szóval és némán. Tornai József, miként ifjabb kortársa, vállalta az önmaga által is „kiérdemelt’’ és tartósított válságot. Mai költői-gondolkodói jeligéje: „AZONOSSÁ VÁLNI ÖNMAGÁMMAL ...” — s fogalmazza ezt az érett férfi biztos tudásával: „az öregség felé haladva, a halál közeledtével, ez még a feladatom. De — »ismételni’ régi önmagát - van-e út?” És megint ott tart: „a tiszta természeti lény meg a huszadik századi értelmiségi lét tökéletes ellentéténél!” És (ha) fél Tornai, a költészetet fenyegető veszélyektől. Nem is szubjektív félelem ez már, féltés: ama „ruhátlan szegénylegényt” fosztja meg a civilizáció, már-már a ruhátlanság jogától is. Ne higgyük ugyanakkor, hogy valamiféle új-avantgarde szabadstrandot akarna nyitni porosan-pucér nudizmus nevében! Nem! A költészetre a névleges civilizáció a legveszélyesebb; - hangsúlyozza - a versnek pontosan a szavak új életre hívása a dolga, „a közvetlen dolga”: ,.A bezárt én egyre több titkot hordoz, fuldokol a titoktúlterheléstől. Ez a titok az egész élet; az egész testi, személyes. és politikai, nemzeti lét. Történelmi halál és szerelem, semmi és isten; egy képzeletbeli meg egy valódi világ, egy égi meg egy földi. Az énnek az egyetemesség felé kell kitörnie, hogy úgy higgyen az égiben: a földi ne sújthassa le a teljes reménytelenség fekete köveivel.” Kérdések sorát tehetjük föl: a titoktúlterhelés nem devalválja magukat a titkokat s a „titkok tudóját” egyaránt? Egyáltalán mit tud a költő? Magára maradt (mint mindig)? Vagy Szilágyi Domokosnak higygyünk: Ki-ki úgy üdvözül, ahogy tud? A költő önellátó, s ha elméletnek érzi szükségét: gyárt maga? Hogyan is tudnánk csak egyikre is válaszolni : egyetlen -bizonyosság - a nyelv (ez közhely), a másik - nem szabad ma már versben írni (ez még nem eléggé), a vers egyszerű élőbeszéd (nem szöveg, nem halandzsa, nem az „igazság” hamispénze, aprópénze: frázisgyűjtemény!) - a dolgok felelősen-pontos megnevezése, kimondása. „Egyszerű élőbeszéd; benne lüktet a legősibb mozgásforma: a ritmus” (Szilágyi Domokos). Anélkül, hogy számomra beláthatatlan utakra kényszerítőn óm magam, itt érzem a Tornai-vers kulcsát (az egyiket): azért fordul, próbál gyökér-viszonyba kerülni az ősi költészettel, a magyar és a törzsi költészettel, hogy újra nevük legyen a dolgoknak, hitelük, erejük, ünnepük, „az értelemig és tovább” kísértő mágiájuk. Mágia alatt mindössze annyit értek, amennyit az első megrettent ember mondhatott: ez itt a tűz, ez víz, az halál (stb.). És amit az elhagyott mondott Tornai kétsorosában először - így nevezte azt az asszonyt, „ki otthagyta a hozzánőtt férfit és új szerelmével elvágtatott az ismeretlenbe”; Csi-an hercegnő „névtelenné” vált: Természetes bűn tovább élni, ha elhagy, aki szeretett. És másodszor a TIZENHÉT ÁBRÁNDOZÁS című teljes ciklusban: a kimondás mágiája ekkor már hatvanhét oldal lett, s új műfaj, az ábrándozás szükségeltetett hozzá. („Az ábrándozás itt műfaji megjelölés olyan versfajtára, melyben az indulat és a lehiggadtság, a partjain túlcsapó áradás és a keménység, a közvetlen személyesség és az álarc mögé rejtőzés egyszerre hajtja, fékezi, csiholja a kifejezést.**) „Magamat kerestem, és a többieket találtam meg.” Idézhetném az énék sorát, de most egyet közülük: A szél nagy ütésétől kitörnek a fák Kettéhasadnak, lezuhannak, elmenni nem tudnak. (Zárszó) Hívom, várom a fogódzókat egy verseskönyvhöz. Újra és újra elolvasni - átolvasni. Sokan segítenek: Illyés Kinga le
