Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 1. szám - Szilágyi Mihály: A 18I.századi boszorkányok Tolna megye Duna menti községeiben
csavargó Rebeka nevű szajha, és gonosz mesterségével magához hódította.” Rebeka hitt a szerelmi varázslat lehetőségében, ezért - Alsóraj'k lakosságának dühe elől menekülőben - azt kérte szeretőjétől, hogy adjon neki búcsúzóul két szál hajat. Titokban azt remélte, hogy a két hajszállal el tudja csalogatni az ország más vidékeire. csak két szál haját vehesse el, száz mélyföldnyire menjek, mégis el köll néki utánam jönni” - olvassuk vallomásában.) Csakugyan, Nagy Istók otthagyta faluját és elment Rebeka után. A Tolna megyei Miszlán fogták el őket 1756 októberében. Rebekát az ügyész hajjal való csábítás és megrontás címén fogta perbe.30 Az átviteli mágia (J. G. Frazer terminus technicusa) legismertebb példájaként említik, ha valaki emberi hajnak jut a birtokába; az a haj eredeti tulajdonosával azt teheti, amit csak akar. A lábnyom a személy integritásának legkönnyebben elvehető része. Észrevétlenül fölvehető az a marék föld vagy homok, amelyre az illető lépett. A néphit szerint, azáltal, hogy a lábnyomot fölveszik, azt lehet tenni gazdájával, amit akarnak. Az archaikus társadalmakban még manapság is előfordul az űzött vad kifárasztásának az a módja, hogy az állat lábnyomaira tüzes fadarabot raknak. Elképzelésük szerint a vad ettől kimelegszik, azaz elfárad.31 A dunaföldvári Herczeghné boszorkányperében egy tanú azt állította, hogy neki a vádlott a következő tanácsot adta: Ha a férfinyomát felszedi, akkor azzal magához édesgetheti. Analóg eset figyelhető meg Móricz Zsigmond Boszorkánya.ban: „...árnyékát lekaparta a falról, pogácsába sütötte és megétette véled.” A délszlávoknál is a szerelmes nő felszedi kedvesének a lábnyomát, s azt a földet virágcserépbe szórja. Gólyahírt ültet a cserépbe abban a hiszemben, hogy az nem hervad el. Miként az aranyszínű virág is nyílik, virul és sohasem hervad el, ugyanúgy él majd a férfi szerelme is. Az előbbiekben bemutattuk a boszorkányok természetét, varázslásaikat és az ellenük szóló vádaskodások főbb típusait. A továbbiakban áttekintjük a perbefogást. Menetrendje a következőkben írható le:- följelentés és vízpróba,- a terhelő adatok beszerzése,- tanúkihallgatások és „meghiteltetés”,- vádindítvány, a vádlott kihallgatása,- ítélet és ítéletvégrehajtás. Az Isztambulból hazatérő osztrák követség ellátására 1720. június 30-ra összehívott Tolna vármegyei közgyűlés résztvevői panaszkodnak a hosszan tartó aszályos időjárásra, s úgy vélik, hogy a rontó szellemeket ki kell engesztelni. Az ókorban a víz istenségének áldozatot mutattak be, később már csak jelképes ez az áldozat: belemártják valamelyik bűnöst a vízbe. A 18. század elején a szárazságot előidéző boszorkányokat vízpróbának vetik alá. A június 30-i közgyűlésen elhatározzák, hogy minden helységben a rossz és gyanús személyeket vízbe kell dobni, s akiket bűnösnek találnak, azokat a megyei börtönbe vetik.32 Mit jelent ez a különös intézkedés? A vármegye a nép körében jól ismert „vízbróbá”-val igyekezett megtudni, hogy kiket okolhat a természeti csapásért. A községi bírók parancsára (néha Simontornyán a törvényszék rendelkezésére) markos hajdúk vagy hóhérlegények bedobják a gyanús embereket a vízbe. Ha az illető „a vízen úszott, mint a toll”, akkor azt boszorkánynak bélyegezték, hiszen az ördög segítségével maradt fönn a vízen. 69
