Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 1. szám - Jósfay György: Háry váratlan vendége :tanulmány Corneille: Illusion c. darabjáról

A DARAB ÉS A KOR

Pierre Corneille 1636-ban adatta elő darabját, amelynek teljes címe: Illusion comique. Később az irodalomtörténetek, de maga a legjobb kritikai kiadás is csupán „Illusion” címmel említik (NRF, Bibliothéque de la plétaide, 1957. Gallimard). Bajban volnék, ha hirtelen fordítanom kellene a címet. Az illusion szó ugyanis a franciában több értelmű. Jelent csalódást, tévedést, illúziót, képzelgést, ábrándképet és bűvészmutatványt egyaránt. A darabban pedig valamennyiről szó van. A cselekmény egy bűvész-mágus mutatványa révén jön létre, egy csalódott apa kérésére, aki elvesztette fiát, és annak sorsát kívánja látni, tárgya pedig az emberi képmutatás és a színházi szerepjátszás, tehát egymástól különböző dolgok, amelyek mind beleférnek az illusion szó értelmébe. A comique jelző pedig, mint tudjuk nem komikust, hanem drámait, színházit jelent, és nyilván azért maradt el később a címből, mert annak éppen sokértelműségét szűkítette és amúgy is nyilvánvaló volt, hogy a színházban „színházi illúziókat” adnak elő.

A cím tehát többértelmű és ilyen maga a mű is. Az emberi és a színpadi szerepjátszásról szól olyan „modern” dramaturgiával, hogy azt kell vélnem Pirandello sokat tanulhatott tőle. A XX. században a szerep, amit az ember vállal, tudattalanul is fokozatosan csatlakozik a személyiséghez, válik annak sajátjává vagy uralkodik el rajta. A XVII. század „nagy titka” az állandó, tudatos színlelés volt, amely szükségszerű velejárója volt a barokk kornak. A középkorban még egységes lelkületű ember uralja a világot, a hit valóban hit és mindent meghatároz. A gazdálkodás jórészt önellátó, az irodalom és a költészet vallásos, az egyházat szolgálja valamennyi művészet, és ha egyáltalán beszélhetünk színházról, az nem egyéb, mint az egyházi ünnepek része: passió játékok és mirákulumok. Színlelés semmi, hiszen az egész világkép szimbolikus és belefért a mindenség. A városok fejlődésével, a polgárság erősödésével kialakul a reneszánsz világa, az ember racionálisan kezd gondolkozni, megismeri a materiális valóságot és továbbra is hisz a földöntúliban. Az igazság tehát kettőssé válik (duplex veritas) hit-igazsággá és földi valósággá. Amikor pedig a gazdasági rendben változás következik be a pénzgazdálkodás és a fokozódó munkamegosztás következtében, Európában növekszik a világnézeti krízis is, a lét és a látszat kettőssége uralja a tudat világát. Nem véletlenül újul meg ebben a korban a színház, éppen az antik hagyományokon és a barokk korra előtérbe is kerül a színlelés e művészete. IV. Henrik, XIV. Lajos és Richelieu kora ez hatalmas pompájával, nyomorúságos háborúival, lángelméivel és az azokat sújtó bürokratáival. D. Mornet írja Moliere: Embergyűlölőjét elemezve Histoire de la littérature francaise classique című munkájában a korról: „ az évszázad, minden igyekezete oda irányul, hogy minden emberben két embert teremtsen: a valóságos emberen felül, aki csaknem mindig összetett és ellentmondásos, s akit ösztönök és vágyak űznek, egy másik embert, kinek hivatása, hogy vezesse és fékezze az előbbit, vagy álcázza a látszat külsőségeivel. Akár az ésszerűség álarca az, akár az udvariasságé, akár az ésszerű udvariasságé, nélküle sohasem mutatkoznak nyilvánosan. S mivel lehetetlen másként élni, mint nyilvánosan, az álarc számít lényegesnek, az álarc az igazi ember. ..” (Győry János ford. A francia dráma kialakulása. 88. lap.)

34