Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 1. szám - Jósfay György: Háry váratlan vendége :tanulmány Corneille: Illusion c. darabjáról

A látszat és valóság kettőssége szinte minden művészetben érvényesül. Elég ha utalok arra, hogy a barokk épületekben fából készült elemeket márvánnyá festettek, sőt aranynak tűnő ornamentikát és márványnak tűnő szobrokat készítettek papírmaséból.

Montaigne, a kor legnagyobb lángelméje többször is foglalkozott kora „skizofréniájával”: Essais-inek II. részében írja, hogy a legtöbb élőlényt saját tulajdonságai szerint ítélik meg, a lovat például erőnléte és gyorsasága szerint és nem törzskönyve alapján (akkor még! - a szerző mcgj.) és csupán az ember az, akit aszerint becsülnek, ami nem személyének elidegeníthetetlen sajátja, vagyis vagyona, hivatala, öltözéke szerint. Az esszék III. részében így ír: „Látszat nélkül semmi sincsen. A zsarnokság abból él, hogy érzékeinken keresztül félrevezeti ítélőképességünket.” (Győry János ford.)

Kettős társadalmi törvény-rendszer is képződik, kétféle igazságszolgáltatás, a becsületé; az egyéni, és a hivatalos; az állami. De még a művészetben is ekkortól számítható az a kettősség, amelyben a valódi tehetséggel szemben áll a hivatalos művész, és a kritika, mint a műalkotás parazitája, ahogy találóan írja Győry János a Francia dráma kialakulása c. könyvében. Az illúzió motívumok előtűnnek az irodalomban, a valóság és látszat konfliktusa mindenütt jelen van. A kor műve Shakespeare Hamlet-ja, Cervantes Don Quijotéja, Agrippa d’Aubigné: Faneste báró kalandjai című szatírája, amelynek két főhőse a látszani és a lenni igék görög megfelelőjét hordja névként, de ennek a kornak a drámája a már idézett Embergyűlölő is és Corneille nem egy drámája, hiszen ez motiválja az Illusion után közvetlenül bemutatott Cid-et és később a Hazugot (Le Menteur) is, amelynek főhőse nem ismeri valódi énjét, és fölvett magatartása válik valóságos életévé. Ennek a hazudozó, önmagát is illúziókban ringató típusnak képviselője az Illusion Matamorja, aki e tanulmány kiinduló pontja.

A DRAMA SZERKEZETE ÉS TARTALMA

A barokk színház építészetileg és scenikailag is követte a kor stílusát; a színpad mélyülésének perspektivikus voltát, amely még a reneszánszban alakult ki, fokozták egy szufitta és oldalfüggöny-rendszerrel, az illúziót pedig fantasztikus színpadi gépek biztosították. Ez a színpadtechnika épül bele Corneille Illusion című darabjába, ahol a mű tartalmába is tökéletes funkciót kap. Több dráma játszódik a drámán belül, akárcsak gyakorta az Erzsébet-kori angol színházban, és a perspektivikus színpad teret kínál az írói elképzelésnek: mindig újabb és újabb tér tárul fel a néző számára, egyre mélyebbre hatolva a színpadon és a cselekményben egyaránt. Corneille itt is, és a Cid-ben is fittyet hány a században egyre inkább merevvé váló, vulgárisán értelmezett Arisztótelész-i hármas szabálynak: az idő, a hely és cselekmény egységének, dramaturgiájában inkább Shakespeare-hoz áll közel, mint Moliére-hez vagy Racine-hoz.

De lássuk mit ír maga Corneille előszavában: „ ... ez egy hóbortos csecsebecse, amelyben annyi a szabálytalanság, hogy szinte kárbaveszett fáradtság felsorolni is, mindamellett, hogy e szeszély újdonsága meglehetősen tisztességes sikert hozott, úgyhogy végülis nem vesztegettem rá hiába időmet. Az első felvonás nem

35