Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 4. szám - Balázs Kovács Sándor: Az oktatásügy helyzete Tolna megyében a XVIII-XIX. század fordulóján
egyik: „ezen emberek ámbár a szabadosok közé tartoznak, még is a köznéptől választatnak, fogadtatnak hivatalukra; mellynek elnyerésére egyéb érdem nem kívántatik, hanem hogy a próbán az orgonát hatalmasan öklözni, és harsány stentori szavakkal a szentegyház boltozatit megrendíteni tudják.” Az 1789. évi összeírás értékelhető adatai szerint 29 iskolába a falu és a helyi egyházi vezető, tizennégybe az esperes, ötbe a pécsi tankerületi felügyelő, kettőbe a helyi egyházi vezető, egybe pedig a helység elöljárói fogadták fél a tanítót. Ebből mindössze tizenötöt erősített meg hivatalában a pécsi tankerületi főigazgató. A reformátusoknál a lelkipásztor és a helyi lakosokból álló elöljáróság mindig csak egy évre bízta meg a tanítót, annak leteltével vagy „marasztalták”, vagy - ha munkáját nem végezte szorgalmasan, esetleg erkölcsi kifogás merült fel ellene - másikat kerestek helyette. Ha a tanítót elküldték, helyére általában valamelyik kollégiumból kértek egy megfelelő ifjút, ki tanítaná gyermekeiket. A tolnai református egyházmegye községei leggyakrabban a pápai kollégiumba küldték el konvenció« levelüket, melyre azután jelentkeztek a jelöltek. A tanítómarasztalás szokása miatt gyakran sok állás nélküli tanító bolyongott az legyházmegyékben. Voltak helységek, melyek szigorúan ragaszkodtak ahhoz, hogy a kollégium végzett tanítványai közül maguk minden beleszólás nélkül válasszák ki tanítójukat. A falvak általában viszolyogtak az állás nélkül maradt mesterek megválasztásától, mert rossz volt a hírük. Például a lápafői ek'ézsiában egymás után három alkalommal is „kenyér nélkül maradt” a tanító. (1807-ben Szőke István - egy év szolgálat után; 1812-ben Bakó József - ötévi szolgálat után; 1813-ban Vásárhelyi János - egyévi szolgálat után, majd 1835-ben Németh József - kétévi szolgálat után.) A református egyházközségek protokollumaiból részletesen rekonstruálhatjuk a „tanítómarasztás” szokását. Öcsényben az év első — általában újév napján, január plsején tartott - ünnepélyes gyűlés legfontosabb napirendi pontja volt a tanító, vagy a tanítók helyzetének kérdése. 1817-ben ez a következőképpen került be a jegyzőkönyvbe: „Kérdésbe tette a Prédikátor: Minthogy mind a Rector Gulyás György mind a Praeceptor juhász György ideje végéhez közelget, más Tanítókat hozat é az Ekklésia, vagy ezeket me gmar ászt ja? A Re ct orr a nézve végeztetett: hogy ha Nágy tiszteletű Esperest Ür míltóztatik benne megegyezni tehát ő még egy esztendőre megmarasztasson, mivel mind tisztességes magaviseleté, mind szorgalmatos tanítása által magát eddig az ideig mindeneknek tetszése szerint viselte. Nem fsak, hanem mivel az Ujj Rectornak egy sor Coquiát kellene adni, azt pedig a lakosok a nagy szükség miatt nem tellyesítheti, erre nézve is helybenn hagyodott a Rector marasztása. A mi a Praeceptort illeti: mivel ő ellene a Rector panaszkodott azért: mert engedetlen, szórakoztató éjtzfikázó gyanús helyekre járó, a mit sokann a Gyülésbenti jelenlevők közül is bizonyittattak: tehát ő nem tsak az, hogy meg ne marasztasson, hanem ennek felette a Prédikátorra bízatott, hogy a Praeceptort megintse: a mit a következő naponn tellyesített is.” Az eklézsia ítélete helytálló volt: a következő hónapban, februárban kiderült, hogy a praeceptor igen erkölcstelen életmódot folytatott és a tanításra alkalmatlan. Az esperes nem' engedte meg az őcsényieknek, hogy költségkímélés és egyéb indokok alapján marasszák tanítójukat, újat kellett nekik kérni a pápai kollégiumból, ahová levelüket január 30-án már el is küldték. 53
