Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 4. szám - Balázs Kovács Sándor: Az oktatásügy helyzete Tolna megyében a XVIII-XIX. század fordulóján
arányokat torzítja, hogy a korabeli összeírok ide számították a kisdedóvó intézeteket, melyeknek tömegesebb alapítása ezekre az évekre esett. Az azonban mégis kideríthető, hogy Borjúdon, Alsó- és Felsőpélen, Majsa és Nosztán, Hidvég, Görbő-pusztákon, Szedresben, Kajmádon iskolát létesítettek, míg Hidja-pusztán - Bezerédj István és neje jóvoltából - a cselédgyeriekeknek kisdedóvó létesült. Az említett pusztákon a földesurak támogatása segítette az iskolák és a tanító fenntartását. A számszerű adatok arra a kérdésre nem adnak választ: hogy milyen volt az oktatás tárgyi feltétele. Az összeírások mellett meg kell tehát szólaltatnunk leíró jellegű forrásainkat is. Az iskolaépületek állapotáról igen sok információt tartalmaznak az összeírások szöveges részei, valamint a korabeli egyéb - gyakran peres - iratok. A művelődéstörténeti és helytörténeti összefoglalókból, résztanulmányokból is egyértelműen kiderül, hogy az iskolák néptelenségét, az „iskolakerülést” sokszor a helyiségek hiánya, csekély látogatottságukat pedig a tanítás céljaira szolgáló helyiségek szűk, alkalmatlan volta okozta. A gyakori tűzvészek, árvizek miatt előfordult, hogy az iskola háza leégett vagy romba dőlt, s felújításával évekig senki sem törődött. Az iskolák túlnyomó részében külön tanterem nem is volt: a tanító egyetlen szobájában folyt az oktatás, gyakran a mester háziállatainak társaságában. A XVIII. században (hasonlóan a parasztok lakóházaihoz és gazdasági épületeihez) még fából és vályogból épített, szalmatetős iskolaházak voltak a jellemzőek. Az 1789. évi összeírás szöveges részének megjegyzéseit összegezve: Tolna megyében az iskolaépületek 50 százaléka alkalmatlan volt funkciójának betöltésére, mindössze 23 százaléka volt olyan állapotban, melyben nyugodtan - ha nem is kényelmesen - taníthatott a mester; a többi csak azért elfogadható, mert nincs más. A legtöbb helységnek új iskolaépületre volna szüksége. Másutt ilyen megjegyzésekkel találkozunk: van ugyan iskola, de a padok és a tanítói asztal javításra szorulnak; csak tanítói lakás van, külön iskola nincs. Szinte mindenütt kicsi, szűk, rossz, alacsony, rozzant, hitvány stb. jelzőkkel minősítik az iskolákat. A gyönki magyar iskolában is igen sanyarú helyzetben szoronkodtak a gyermekek. A református tanító szerint iskoláját minél előbb reparálni kell, mert különben leszakad a mennyezete. Az evangélikusoknál „Oskola nem hogy különös volna, de olly Szűk a Mester háza, hogy magok is nehezen férnek el benne, mégis a Gyermekek abban Szoronkoznak. Olly ház pedig, hogy minden órán a falai kidülnek, s. v. a Sertések már-is a Konyhájának falain majd által s- meg által járhatnak, a födele olly rongyos hol tsak egy kis eső esik nehezen maradhatnak békével, a Tél éppen rajok szakasztya.” Alig van olyan helység, mint Szentlőrinc és Bonyhád, ahol szinte teljesen új az épület. Az utóbbiról írta a mester, hogy „igen Szép és alkalmatos valamin a Normális Regula kívánja, mint a Templomban szokott lenni a székek.” A XIX. század első felében sem igen javult az iskolaépületek állapota és belső felszereltsége. Az 1816. évi sárpilisi egyházrajz szerint: „Az Oskola épülete a kártékony férgek és az Árvíz árja miatt romladozott Tetöje Náddal való Reparáltatást kíván, elég tágas a most feljáró Gyermekek számához képest.” Az iskola a templom és a prédikátor lakásával egy udvarban állott, csak 1865-47
