Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 4. szám - N. Horváth Béla: A siratóének és funkciója - József Attila Kései sirató című versében

A vonattetőn hasaltam keresztben, hoztam krumplit; a zsákban köles volt már; neked, én konok, csirkét is szereztem s te már s,eholse voltál.

A gyermeki fikció mint a legsúlyosabbat említi az anya nélküle történt eltemetését, s még inkább a gyermek számára érthetetlen „sebolse” döbbenetét. Ez - a gyermek szemléletéből következő - abszurd létállapot, a nemlét, a „seholse” indukálja az emlékezéssorozatot, az életmozzanatok felelevenítését. Az anya—gyermek meghitt, bensőséges viszonyt, a szoptatást idéző, kinagyított emlő-kép jelzi: „Kukacoknak adtad / édes emlőd, s magad”. S a költői emlékezés egyre jobban a mélybe hatol. A múlt egy jelentős korszakát, a neveltetést minősíti a „vigasztaltad” és „pirongattad” igepár sajátos belső ellentétével, majd a kora gyermekkor, a tehetetlen, Csak vegetációra képes „apró gyermek” képe idéződik fel. A gyermekkori élmények kivetülésének ilyen foka önnön gyermekségének már-már nárcisztikus szemlélete (vő. versváltozatok) jelenti azt a pontot, ahol a mama már nemcsak tetteivel, de szavaival is jelen van, ahol a költő - azzal, hogy anyját megszólaltatja - először kísérli meg a kontaktusteremtést:

Levesem hűtötted, fújtad, kavartad mondtad: Egyél, nekem nősz nagyra szentem!

Bár ezt a részt a jelen képe, a kései versekben oly tragikus színezetű, a lehetetlenség beismerését sugárzó „most” időhatározószó zárja, látható, hogy ez a pillanatnyi nyugvópont a kezdődő dialógus kiindulási pontjaként szolgál. A siratóének rituáléjához eredendően hozzátartozik a sirató és az elhunyt fiktív dialógusa. A keservek előszóm 1 álását többször is megszakítja a dialogizáló forma, s a siratóének (általában) úgy fejeződik be, mintha választ várna a sirató személy: „Térjen vissza, kedves jó anyánk! Szóljon csak egyet hozzám, me én vagyok a legnagyobbik köztük, hogy mit csináljak az én drága jó négy testvéremmel, mikor min kisebbek, mint én vagyok! Jöjjön, mondja meg, hogy neveljem fel ükét, drága, kedves jó idesanyám!. . . Ne'm sajnál itt hagyni, kedves j ó idesanyánk!” A párbeszédes forma, mint a halott anya szóra bírásának eszköze, megfigyelhető a Kései sirató*ban is. A múltra vonatkozó, s az anya alakját felidéző más versekben is gyakori vacsora-hazahozatal-, mosásmotívum itt már a kérdésformában megfogalmazott vádat is tartalmazza. Azok szelíd emlékezésével szemben a mama áldozatos cselekedeteinek értelmét a halál, a koporsó képe megkérdőjelezi. S ahogy a kérdések vádakká formálódnak, egyre inkább a „hazug”,, „csaló” anya képe bontakozik ki, s (ezzel együtt a megosalatotté, a gyermekségében magára maradt fiúé. József Attila költészetében a verésélmény ismétlődése (Vő. A múltkor szerda este, Ha nem ölelsz, Elégia, Levegőt, Boldog hazug, Egész testében; továbbá: Verstan és versírás, Szabad ötletek jegyzéke. ..) - a mamától elszenvedett büntetésé is - a kiszolgáltatottságot, a félelmet sugallja, ám ebben a versben a boldogság jdölésére szolgál. Nem az értékelés módosul, hanem ez is az árvaság fokát jelzi. A sorjázó vádak együtteséből felszínre bukkan ismét az igazi tragédia, a magára maradottság fájdalma, s így aztán -43