Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 4. szám - N. Horváth Béla: A siratóének és funkciója - József Attila Kései sirató című versében

örök emberi módon - a fiú inkább önmagát siratja, mint anyját. A siratóénekekben is a sirató személyek azt a tragédiát részletezik, amely őket (!) érte, hisz az elhunyt nem segíti, nem védi őket, nem gondoskodik róluk. A gyász erejét ez hatványozza meg.

„A vers felépítése az anya szemléletében önmaga elmúlását felismerő - és beismerő - főhős útját követi” - értelmezi a vers szerkezetét Levendel Júlia. A megállapítás igazságértékét nem kétségbe vonva, utalnunk kell arra, hogy a Kései sirató, a siratóének műfajából következően, tisztán érvényesülő belső logika szerint építkezik. Igaz, ezt látszólag elfedik a feltörő szenvedélyes megnyilatkozások, vágyak, vádak. (A siratóének kompozícióját is jellemzi bizonyos spontaneitás, hisz a sirató személyek - ahogy elmondták - nem készültek a siratásra, rögtönöztek, ill. a műfaj ősi modelljét és sztereotípiáit alkalmazták.) A nyitó versszakban már benne foglaltatik a beismerés, az egzisztencia konklúziószerű minősítése: „de nem futja már látom az időből, / a tömény tűz eléget”. Önmaga sorsának ilyen értékelése ez Idő tájt már gyakori jelenség verseiben (vö. Kész a leltár, Ki-be ugrál, Kosztolányi, Légy ostoba), a teremtő elme már csak a félismerésre képes. Ily módon tehát a vers nyitó és záró versszakában ugyanaz a költői szemlélet és magatartás jelentkezik, hisz a legenda szétfoszlásával együtt jár belső világának széthullása. A közbülső részek a múltat idézik, de nem az élettörténések sorrendjét követve. A mama halálának részletei a vers időrendjében megelőzik az „apró gyermek”-kori élményeket, s így a megfellebbezhetetlen hiány, a „seholse voltál” hozza felszínre a régi emlékeket, a mama szavait. A vádakat a „most” indítja, az indukciós erő tehát az egyedüllét félelme, a gyermeki szükség. A vers ez,en része a siratóének belső dinamizmusával telített. A sirató személy pszichológiai állapota, zaklatottsága tükröződik az egyre gyorsuló ritmusban. A vádak súlyosbodnak, már-már átkozódássá fajulnak („szélhámos vagy”, „cigány vagy”). Az átkok felsorolása, az egymással okozati összefüggést nem mutató elemek egymásutánisága egyre nagyobb indulatokat szabadít fel, s így létrejön egy sajátos vershelyzet: megteremtődik a képzelt kontaktus:

A gyermeknek kél káromkodni kedve - n,em hallod, mama? Szólj rám!

Az ima, az átkozódás felsoroló, fokozó elemei épp ezt célozzák: az egyén minél jobban elszakadjon kötöttségeitől, kilépjen létének partikularitásából, s - képzeletében - megteremthesse azt az egységet, ami hite szerint az optimumot jelenti. Ez a pszichikus struktúraváltás a magyarázata, fedezete annak, hogy a korábbi szakasz egyoldalú dialógusát felváltja a „valóságos”, amikor - lelki állapota vetületeként - a költő hiszi, várja az anya megszólalását. A siratóének jellegzetessége és egyben funkciója is ez.

Az evidencia erejével sugallja a cím-, a Kései sirató siratóének. Nem értelmezhető azonban ez a megjelölés metaforikusán, valódi siratóénekről van szó. Jól ismert József Attilának az a törekvése, hogy mintegy a folklóralkotások öszszetcttségév.d versenyre kelve, megalkossa a maga egyszerre modern és ősi „folklór” műveit. A regösének, a kanásztánc, a népszokások, népi hiedelmek motívumokként, szövegtöredékekként költészetének részei. Népballadai hatást mutat a

44