Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 4. szám - N. Horváth Béla: A siratóének és funkciója - József Attila Kései sirató című versében

sekből feltáruló félelmetes anya-hiány az általános szeretetlenségből eredeztethető. Ez a kínzó élmény motiválja a kitaszított, félelmektől gyötört gyermekkép ismétlődését. „Még kései verseiben is az anya hiányát megérző gyermek félelmében véli felfedezni társtalanságának, szeretetlenségének. adekvát formáját.” (Szigeti Lajos) Így válik aztán létélménnyé a „gyermek-férfi dichotomia” (Szőke György), a gyermek alteregó vállalása és ezzel együtt a férfiként való önérvényesítés igénye. Ez az egyre inkább meghaladhatatlan ambivalens törekvés motiválja az apa-teremtést, az istenkeresést, a társra lelni akarást, (vö. Gyömrői Edit-, Flóra-szerelem) s ez a magyarázata a rég halott anya újbóli megidézésének is.

A Kései sirató a „tizenhat éve" halott anya megkésett siratóéneke. A cím ugyan világosan utal a folklórfogantatásra, mégis, ha a motívumokat, struktúrát számba vesszük, láthatóvá válik, a vers nem egyszerűen egy folklórműfaj adaptációja, hanem valóban rendelkezik mindazon jegyekkel, amelyek lényegi elemei a siratóéneknek.

A siratóének alkalomhoz kötött lírai műfaj, az egyetemes folklór része. Egészen századunkig fennmaradt, bár az egyházak mindig arra törekedtek, hogy vallásos tartalmú énekkel és szokással helyettesítsék. Ám a siratóének továbbélését nemcsak a hagyomány, a közösség szokásaihoz való ragaszkodása magyarázza, hisz a sírás, a siratás az embert ért veszteség sajátos kompenzálási módja. A népszokás pszichológiai struktúrája és a szokáscselekmény összefüggésére nézve idézzük Dömötör Tekla megállapítását: „A szertartásos siratás az emberi sorssal szembeni általános tehetetlenséget is kifejezi, melyet minden kultúra gondosan kialakított,. szertartásos cselekménnyel és szöveggel igyekszik palástolni, olyan rítusokat hajtva végre, melyeket az elhunytak (vagy épp az élők) szempontjából tartanak fontosnak. Ezek azonban éppúgy, mint a rituális cselekmények és varázsszavak oly sok más csoportja, pszichológiailag hasznosak csak, mert azt a látszatot nyújtják, mintha teljesen reménytelen szituációban is képes lenne a közösség valamit tenni.” A siratás tehát szertartás, standardizált szokáselemekkel, s ily módon a siratóénekek is meghatározott, kötelezően alkalmazott formákból építkeznek.

A siratok egyik legfontosabb szerkezeti eleme az állandósult megszólító formula. A népi siratóénekekben ezt a funkciót a rokonságfok-megjelölés tölti be (uram, fiam, lányom, édesanyám; néha: párom, párocskám) epith.cton ornansként járul hozzá a „drága”, „kedves”. Az alábbi példánk (- amely természetesen nem bizonyítékként szolgál, csak a siratóének modelljéhez szánjuk illusztrációnak, ahogy a tanulmány más helyén idézett folklór eredetű anyasiratókat is —) egy sirató beköszönő részéből származik: (az eredeti közlésmód szerint idézzük, ám a kiegészítő fonetikai jelölésektől el kell tekintenünk) „Jaj, mamuskám, jaj szülöcském, ides, kedves nevelöcském. Jaj be nem hittem volna, hogy árvaságra maradjak, be nem hittem volna, hogy én a szülőanyámat elvesztem, ides, kedves szülöcském.” A József Attila-vers is megszólítással kezdődik, s e két sorban már benne rejlik a lírai én állapotának jellemzése is:

Harminchatfokos lázban égek mindig s te nem ápolsz, anyám.

41