Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 1. szám - Tandori Dezső: A költészet örvénylései - tanulmánytöredékek Juhász Ferencről

visszatérését, változékonyságát stb. vesszük tudomásul s dolgozzuk fel magunkban vers-egésszé, és a még elő nem fordult elemek feltündöklésének, berobbanásának, osztódás-kezdetének örülünk. Logikailag ez a szépség-realizálás egyik módja a Juhász-verseknél. A versfelület (és a versmély) mindenképpen a nagy áramlások, a nagy, bensőleg differenciált szövésű „képek” törvényeinek felel meg. Ez a vers­felület akár a monumentális, majdnem-monokróm festészeti törekvések világér­vénnyel legkiválóbb eredményeivel is azonos értékű. Hiszen figyelmünknek, egy­részt, „csak” követnie kell az állapot-határozásokat (immár az ő állapotaiét, ha átengedi magát, s csak így lehet olvasója ezeknek a versindázásoknak), másfelől „maradéktalanul” rábízhatjuk magunkat az elemek versbeli következéseire, s így a lüktetés anyagszerű hullámzása emel, süllyeszt. Azért említettem az imént a mezőfestészet legnagyobb eredményeit (mezőn itt képmezőt értsünk!), mert a Ju­hász Ferenc-i monumentalitás megannyiszor az elemek önmagukban tekintett ha­talmasságára épül, s nem a kül-utalások közmegegyezéses „nagyságára”. Ez utób­biról itt szó sincs. Az anyag kezeléséből az anyag lényege tűnik elő. És - mint a mezőfestészet legnagyobbjainál - itt is belekerülünk lassan egy mű belső történés­rendszerébe; míg az olyan művek, mint a „rezi vár-vers” és a többi „tagolt” köl­temény feltétlenül velünk szemközt áll, párbeszédet folytat velünk. Ezek a lét­­szövedék-örvények nem. Itt önmagunk belső állapotaival azonosulhatunk, ezekben a kompozíciókban mintegy kifürödhetjük önmagunktól való távolságunkat, bármi meghasonlottságunkat (amit még a megfeszített értelemhasználat is „ad”!), ám ez nem „misztikus valami”, hiszen a matéria, a közeg, amelyben zajlik, a végsőkig hitelesen megmunkált. Ezt a „pszichés hatást” fokozza a későbbiekben azután az a körülmény, hogy az epikus kellék-elemek, mint korábban említettem, elmaradnak, pontosabban, csak valami keret-minimum észlelhető, amelytől elrugaszkodik, ám amelyet meg­­tartva-kitöltve-igazolva, sokszor bizonyítólag, másszor önemésztő kételyekkel a vers-hely-sorjázás újra elér, visszacsatol. A halottak faggatása, A virágok hatalma szinte köztudottan jó példa erre a jelenségre, míg a nem kevésbé klasszikusan ide tartozó József Attila sír fa, a Krisztus lépesméze, a Történelem, az Örvénylések Bartók Béla körül e típushoz tematikus jellegeket őrizve közelítenek. A halottak faggatása a lehető legtisztábban él a sorjáztatott vers-hely eszközével: éspedig azért, mert egyetlen nagyszabású önállapot-meghatározás. Ennek a műveletnek velejárója a tudatosság, az állapot taglalása, s ezt a pontos folyamatot nem ködö­síti, nem szálazza szét, ellenkezőleg, érzékletessé teszi a rohanó anyag, az anyag­rohanás; míg a korai mesében a hangsúlyos vers-helyek szerveződése, hangsúly­vesztése az anyag ábrázoló jellegének javára történik, a későbbiekben ez a létfel­­mutató szerepet teszi teljesebbé. A mese versanyag-világa: megjelenítő, érzékletes képek kidolgozása; ezen lép túl a későbbi verskezelés, a kimondhatatlan árnyala­tok és létezésmozzanatok egyáltalánfának jelzésére (arra, hogy egyáltalán van va­lami, aminek mintha nem volna érzékletes jele; a létezés „mélyebb” rétegeinek réteges feltárása) önmaga hibátlan erejével törekedvén. Ez ugyanis mindig csak törekvés; tudja Juhász Ferenc maga is, hogy a kimondhatatlan megkísértése az örvény, melyet a verssel önmaga köré vet - s önmagából kivet. Az önmagából ki­vetett, kivetített örvényléssel kapaszkodik egybe az anyag öntörvényű örvénylés­­lehetősége, és ez a kettős örvény az, amely (a példák szaporítása helyett próbál­junk meghatározást adni) a valódi, a másképp megfoghatatlan, a nem-eszköz-szerű 19

Next

/
Thumbnails
Contents