Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 3. szám - Laczkó András: Jegyzetek a tanulmányíró Babitsról
Babits érzékenyen reagált rá, s kétrészes vitacikkben fejtette ki gondolatait a nemzedéki kérdésről. Először a nemzedékben „komplexumot” látott, amelyik tagad, lázad, mert nem tud belenyugodni, hogy nincs miért lázadnia. „Tagad magáért a tagadásért” - jegyezte meg, s még hozzátette az ókori Nemi papjainak példáját, kik csak úgy nyerhették el a papi széket, ha elődjeiket meggyilkolták. Babits tagadta azt, hogy az utánuk jövőknek harcot kellett volna folytatni az érvényesülésért, hiszen útjukat inkább egyengették, mintsem akadályozták. Eddig akár az egyéni sérelem megnyilatkozásának vehető az, amit leírt. De abban kétségkívül egyet kell vele érteni, hogy a nemzedék nem lehet nortma. S méghozzá azért nem, mert a mű, az alkotáson kívüli szempontok alapján akar ítélkezni. Az elfogultságot még megértette, amennyiben az az ifjabb nemzedék belső dogmáiból és irányzatából következik. „De azonnal megbocsáthatatlan rögeszmévé válik és bűnös elfogultság bélyegét kap)a minden vélemény, amely az idősebb generáció szellemiségét árulja el. Bizonnyal voltak és vannak elfogidtságok bennünk öregebbekben is. De mi azt tartottuk dicsőségnek, ha azok fölébe tudtunk emelkedni, s gondolkodásunkat sikerült függetleníteni minden generációs megkötöttségtől” - summázta véleményét. Azaz, sokszínűséget, egyéniséget, műveket és nem „könnyű teóriákat” kívánt. Gondolatainak hatását mutatja, hogy még évek múltán is visszatértek rá. Az Üj Magyar Költők II. kötetét említve a harmadik nemzedék egyik tagja (Takáts Gyula) már egyenesen „fölöslegesnek” nevezte a generációs-elméletet. S annyiban Babits vitacikkeinek alapvonulatához kapcsolódott, hogy elutasította a nemzedéki egyszínűséget. Babits indulásától kezdve (amikor a monisták angol nyelvű folyóiratáról adott rövid ismertetést) mindig világirodalmi összefüggések alapján írt. Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy Babitsnál a világirodalom fogalma is új jelentéstartalmat kap. Nem egyes nemzetek literatúrájának összességét érti alatta, hanem olyan egységet, összefüggő szellemi folyamatot, amely az „egyetlen hatalmas vérkeringés” képével világítható meg legjobban. A „nyelvi bástyák mögött, mindinkább önálló” életet kezdő irodalmakban mindig a közöset kereste. A sokféleségben az egységet. Még úgy is, hogy a francia impresszionistákról szólva kapcsolatokat mutat meg festők és költők között. 1940-ben, amikor az erdélyi irodalmi élet Reményik Sándort ünnepelte, Babits azt hagnsúlyozta, hogy ő már akkor is figyelemmel olvasta verseit, amikor még könyve sem volt. Az erdélyi irodalom jelenségeinek figyelemmel kísérése nyilván összefügg pályájának azzal a pontjával, mikor Fogarason volt tanár. 1937 karácsonyán a Pesti Napló ban jelentetett meg egy emlékeztető írást erről, amiben kicsit erdélyinek vallotta magát: „Én, aki messziről jöttem Erdélybe, halálomig őrzöm magamban az erdélyi táj félreismerhetetlen és semmihez sem hasonlító hangulatát, mely úgy különbözik az én Dunántúlomtól, mint a barna a kéktől.” Természetes így, hogy élénken reagált minden olyan kérdésre, ami öszszefüggött azzal a régióval. A Nyugat szerkesztőjeként különösen arra a vádra, hogy a folyóirat nem rokonszenvezik az erdélyi irodalommal. 1935-ben Erdély című írásában azt bizonyította, hogy a transzilván színek kitörölhetetlenek leikéből és könyveiből. Személyes kötődéseit, emlékeit vette sorra. „Emlékszem az elragadtatásra, amivel a Fekete kolostort olvastam; én írtam róla az első cikket a Helikonban, szegény Dadi (Kuncz Aladár - L. A.) még olvasta korrektúrában 27
