Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 3. szám - Laczkó András: Jegyzetek a tanulmányíró Babitsról

szer elburjánzásakor már hangsúlyozta, hogy hiba a tényeket összekötő elméleti szempontok túlhajtása. Az adatok belső „organizálása”, a mozaikjáték szubjektív, sőt önkényes lehet. Ennek kimondásával Babits a szellemtörténet tudományos szempontból legkényesebb pontjára tapintott rá. Kritikusként meg volt kenne az igény arra, hogy az irányzatból minél többet elfogadjon, hiszen szellemi tájékozódása nyomán maga is vallotta például az intuíció szerepét a művek befogadásában. De a tudomány feladatát - legalábbis egyiket - abban látta, hogy eljusson az olyan intuíciókhoz, amelyek nem szubjektivek és nem egyéniek. Bíráló megjegyzései nem jelentik azt, hogy teljesen elutasítaná a szellemtörténetet. Sőt, dolgozata végén arról írt, hogy szempontjaik ugyan relatívek, de a felállított mérték „jó és használható a tudomány közvetlen céljaira”. Félreértés ne essék! Babits nem vált szellemtörténésszé. Szavai azt bizonyítják, hogy a változásoktól terhes korban maga is kereste a mértéket, s nyitott volt minden olyan áramlat iránt, amelyik a lényeg állandósága közelébe igyekezett férkőzni.

Az esszék, tanulmányok két vaskos kötetéből bármelyik részt olvassuk, mindig szembeötlik az író erkölcsi hitvallása, a szeméyes hangú tanúságtétel benne élő eszmék és eszmények igazsága mellett. A szellem emberének napi jelenségek fölé emelkedő, örök-erkölcsi állásfoglalása, amelynek fedezetét a cikkek, dolgozatok megírásának időpontjában gyorsan változók, amorális jegyekkel való szembeszegülés adta. El kell ismerni, nem csupán az írói kiállást, hanem annak az írói magatartásnak a körvonalazását is, amelynek etikai tartalmát a kor kétségessé tette. Kitűnően tapintott rá Babits arra, hogy a korszak egyik legszembetűnőbb tünete a „distance” csökkenés az író és a műve között. Ügy látta, hogy az irodalomtörténetben a szerzők igyekeztek hátralépni, elbújni alakjaik mögé. Ezt szeretje volna követendő magatartássá tenni. Lelki önarcképeivel. Mert azt már a korabeli kritika is észrevette, hogy nagyon szívesen tekint önmagába, hogy vallomásaiban felmutathassa az örök humánumot. Hitte és vallotta, hogy „ami egyszer igaz volt, mindig igaz marad, ha mindenki ellene cselekszik, akkor is”. A költő, akinek lírája hosszú ideig személytelenül „hűvös” volt, esszéiben áttöri a visszatartó közeget, s úgy lép elénk, mit az írói emberség, erkölcs, igazság és lelkiismereti szabadság védelmezője. Akkor, amikor apró személyi harcok, irodalompolitikai napi csetepaték sokkal inkább foglalkoztatták az „írástudókat”.

Babits nemcsak a Nyugat szerkesztőjeként tartotta feladatának az írónevelést. Az időben némi távolságokkal kibontakozó második és harmadik nemzedék a folyóirat körül - tájékozódási pontot látott benne. Irodalmi eszményeinek, ízlésének, szerkesztői tevékenységének fontos szerepe volt. Pártfogásának eredménye volt 1932-ben az Üj Anthológia. A harminchárom fiatal költőt bemutató versgyűjtemény előszavát ő írta. Az új nemzedékben még nem a generációs kérdésekre figyelt, hanem szinte intuitív érzékenységgel azt kereste, mi jellemzi őket: „Semmi sincs messzebb ezektől a költőktől, mint az előző nemzedék egyéniségkultusza, a komplikált és túlfinomult egyéni élet kergetése. De éppoly meszsze vannak attól, hogy kollektív és politikai érzelmeket énekeljenek. Az Embert keresik ők, nem a társadalmi és politikai lényt, hanem az Embert, úgy, ahogy magában van, ősén, szabadon még romlatlanul, érző szűziségben”. Pár évvel később viszont, amikor Halász Gábor Az európai irodalom történetéről szólva azt fejtegette, mennyire jó, hogy az „életpéldán” túl semmit nem kell átvenniük,

26