Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 3. szám - Tandori Dezső: Táj és környezet Babits költészetében
szerveződését, az örök újrakezdés balga-bölcs kényszerét, mely még a meghatottság táját, az otthonosságot is körénk varázsolja - épp ellenkezőiből! A következő kötet, a Versenyt az esztendőkkel! nagy versei egyike halmozzák a tájélmény és a kömyezetélmény tétjeit. Idézzünk csak tallózva belőlük: „Milyen ^zép lehet /nőst ottkünn a mezőkön J elveszni nyomtalan; / bujdosni, mint aki maga van a földön, / az Űrben maga van, / s minden lépésénél mögötte, úgy tetszik, / elsüllyed a parlag, / és a szomszéd falu semmivel se messzibb, / mint a szomszéd csillag". (Gondok kereplője). Vagy az Álmok kusza kertjeiből így azonosít: „Álmodtam én és az álom, az álom én magam voltam. / Kertben bolygtam, és magam voltam a kert, ahol bolygtam...” És az összetartozó lények külön-külön kertjei úgy hullnak egymásra ebben az álomban, akár ha egyik csillag a másikra. A Levél nem arra válaszol, hogy „mit dolgozom”, hanem hogy - mit teszek valami helyett, mondhatnék. íme: „A fű sarját nyírom, a fákat nyesem, / fázó bárány módján a Napot lesem. / Lapokkal, levéllel halmos asztalom: / zsongó gyepem ágya csendesebb halom.” S elérkezünk a Holtpróféta a hegyen világához: „Elsüllyedt a világ és nem maradt élve más: / dombon ül s fejet csóvál a mord ferémiás. / / Eltűntek és elsüllyedtek, s talán így a jobb: / míg itt voltak, kínzóbb volt hogy egyedül vagyok...” A Dzsungel-idill már csak látszatok szövedéke: „...az esőtől minden újra friss. / Láttad, hogy kinyílt a másik georgina is? / Ne nevess! Csak pár szál virág tipeg körülünk: / de legalább mindeniknek külön örülünk...” Elvonulás abba a magányba, melyet legalább nem provokál mindegyre a külső, érzéketlenebb, önnön tehetetlenségébe ártón, s romlón süppedő környezet? Elvonulás-e? Hiszen a figyelem itt igazán éber, itt kapcsolódik a látszólag legcsekélyebbek révén a valódi, nagyobb körökbe: „Fű között szemem ha lát egy pöttöm bogarat, / vele 'megy veszélyes útján, dzsungele alatt, / s tudja; mily tér egyik diófától másikig, / hol 'ezer csoda burjánzik, ezer rém lakik. / / Sohsem ér a kert végébe...” Valamiképp ez már a különös hírmondó hangja, aki egy olyan világban nem bánja a híreket, az események géppuskakattogását, ahol „a Nap nem emlékszik a csillagokra”. S ő a város lámpáit ilyen csillagoknak látja: semmi különös, legyint csüggedten. S bölcsen, mert a dzsungel-távlat itt kitárul, s az új tavaszt és illatát jelenti, a tél puha lépteinek tűntén, ám e tájban, a Mindenségében, s benne a nyughatiatlanságéban is oly „kicsi minden emberi történés”; mégis képes áthatni egy-egy pillanatra, a maga módján feltündököltetni környezetét. 21
