Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 3. szám - Tandori Dezső: Táj és környezet Babits költészetében

hatatlan hangok / sűrűjében, mint régmúlt izgalomból / anonim emlék, elsülylyedt harangok / zengése, egy halott fölvillanó / szava, s mi megmarad / magányos bús dalomból / a forgó ég alatt.” Így tulajdonképpen bolygónk teljes terével - szinte az űrrel! - azonosul fizikailag, kerül élménykapcsolatba a költő.

A Ketten, messze, az ég alatt... című vers, némiképp igazságot szolgáltat a börtönként korholt ház-fogalomnak. Itt az emberi, a legközvetlenebb környezet: maga a Másik. így „az Ég már olyan is lett nekem, / mint a szoba fala, melyet alig / lát meg, aki benne lakik: / kék meztelensége hitvesem. / / így a messzeség, mint szokott és kopott / varázs, lassankint elveszik...” S mintha „gumiszálon” rángana a lélek, mert vágyna messze szállni. A két lény, a két „szerető” viaskodása és boldogsága így alakul: „összefogóznak, mint két fulladok, / kik néha lihegnek: Eressz el! / s néha sziszegnek: Vessz el! / s ölelésük csak annál tapadóbb, / / míg menekvésért esdve mindaketten / a bűvös körből: »Nézd, a pad alatt / kis kutyád...« - mondjuk. »Nézd, a madarat...!« / - S nézzük szomjasan és csüggedten.” Itt már „fojtogat” a „tagadott, nagy sivatag szomj”; és a költő így szól kedveséhez: „...ez a nagy szabad Eg / üresebb, mint a börtön; / s lásd, napjaim már oly hiába töltöm, j mint ha, bús fogoly, pókokkal játszanék.”

A táj expresszionista módon bizarrá, fenyegetővé, már-már groteszkké válik a Szelek sodrában bevezető sorai által: „A táj most olvadt tűzben reszket, de a szél / a forró levegőbe vágja késeit, / hogy ing a ház s a kerekfaru dombok is / vonaglanak, mint a cirkuszban pgy kövér / artistanő, kit férje tőrrel hány körül, / vonaglik mozdulatlan vonaglással a / deszkák előtt; s e domb”, békül hatalmasabb terjedelművé az imént már-már bírhatatlanná fokozott kép, „e török, mind a Föld / a reszkető léggombolyaggal titkos és / léttelen szíjjon rántva lódul a nagy Ür / vad gépházában.” Itt a kétségbesés, a tanácstalanság lehet csak biztos birtokunk: „Nincs gyökered”, vonja le tanulságát a vers, „az időben, s nem vagy mint kemény hegyoldalak / árualányhaja, melyet hasztalan cibál / a vak vihar, hanem mint pitypang pelyhei, / legek koldusa, szállj csak, semmi sem tiéd, / s hol fogsz a végén virágozni, nem tudod.” A táj végső értelmezése volna ez, ha a későbbiekben a visszaszelídítésből nem válna lehetségessé újabb messzerugaszkodás; ennek legszélső példája a Jónás-környezet.

Ám közjátékként talán a Magyar szonett az. őszről az a vers - igyekezzünk ne a leghíresebbeket, a legtöbbet elemzetteket idézni különben itt! —, amely szélsőség nélkül a legmesszebbre ér. Minden emberi létezés nagy közösségére érezhetünk rá benne, s külön is emberi létünk parányi és tökéletlen, elhagyatott mivoltára. A két tercina közismerten eképp szól: „S már érzi az éh nyúl, hogy a fő kopaszabb. / jajgat a sok madár, folyton vérzik a nap. / Megy a gőzös, Pestre, füstje a földre csap. / / Ideges a farkas a gyűrött erdőben. / Ideges az ember szíve a mezőben: / jön valami amit minden ért, csak ő nem.” S ezt a verset követi a már fölemlített Szobafestés, melyben majd „a Halál jövend a Vakarával / s nedves ecsettel”. Védelmet ilyesmi ellen mi ad? A Halvány téli rajz szól erről: „Szalma közt fagyottan áll a / kert füzes mélyén a kút / intve dermedt jégszakálla, / hogy az év, mint óra, fut. / Jertek apró, jertek sűrű / pillanatok pelyhei / jobban mint e szalmagyűrű / szívünk kútját védeni.” A reménykedés megindító elemi erővel tör fel újra, s újra, jellegzetesen igazolván emberi létünk belső

20