Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 3. szám - Tandori Dezső: Táj és környezet Babits költészetében

Táj-részletté válhat minden hús-vér létező is; a vers címe, Hús-szigetek a kőtengerben, ezt sugallja. Macskájához, kályhájához, s „minden dorombolok” világához szól; a „Mint különös hírmondó...” alaptartását előlegezi így: „Mint őr a toronyból / nézek az égre, mióta a bölcs tanács / kivágatta az akácokat, melyeknek részeg / illatából valamit még most is érzek...” A köd „szürke rács”, a világot felaprózzák természetellenes szisztémák. A hús: eleven sziget itt, bármerre nézzünk: „...sejtektől kezdve és geológiai korszakokon át / e kis szobáig, hol most vágyad dorombol / s kinéz az ablakon, mint rab a toronyból / s csak köre lát...”

A városi környezet ábrázolása nem korlátozódik az egyén bezártságának képeire. Az Utca, délelőtt témájának formátuma eleve tágasabb: „Háború volt, most kell ölelni, / testet a testtel elkeverni, / hogy majd legyen mit újra ölni... / Mennyi inger és meztelenség! / s gyerekek szaladnak az utcán...” S a nevezetes befejezés: „gyújtanak a sugaras utcák, / bokák és mellek, és tavasz van...” Az Utca, estefelé másfelé fejleszti a rokontémát: „...a tereket autók / nyilaivá szeldesik lánggal a tejszerü / szürkeségben...”, s a bérkocsis mintha hajókázna, és a fények, kigyúlván, „búvárlámpák a víz alatt”. A „kis nők surrannak, tarka halacskák, sietős / lengéssel, mintha nem is lábakon mennének. / Az ilyen esték az az emlék estéi!” S az emlékek ide vezetnek: „Öh mennyi este és esteli bogár! S már lelkünk / olyan mint régen tisztított ívlámpa az évek / zajos kőrútján...” Most az idő és a tér válik hasonlatban eggyé. S a lény körül „dróthálóban / ezer döglött dongó és hullott pille szennyes / maradványai ködlenek és gáncsolják a fényt.” A fanyar idill bevezető hangjai ezek; nagy lendületük hitelesíti az elkövetkezőket, és fenntartásaik igazolni látszanak a gazdát, ki bekeríti házát.

Az Istenek halnak, az Ember él kötetben a Hegyi szeretők idillje szerint „a föld most már az Istené, a nap lanyhán üget” az alkonyaiban, s mintha „végiglengene halk szárnyon négy madár”. A dombok „prém,es mezőjüket” tárják ég felé zölden, és a szél „mint a füst, márványzik át” felettük. Eszményíti Babits ezt az elvonultságot: „Milyen jó nékünk, édes, itt és messzehagyva, lásd, / a városok szűk útait, / ahol mindenki csak kicsit / lát és mindenki mást!” A nagyvárosi környezet romantikus bírálata? Ha belegondolunk, változott-e azóta a világ ilyen képe? Nem az gyötrelmes-e, hogy olyannyira ugyanazt lehet „látni”? Persze, Babits a széttagoltság, a túlzott változatosság ellen szól itt, azt fájlalja, hogy a nagy, ősinek mondható élményközösség a városban lehetetlenné válik. Mert - eképp zárul a vers: „Milyen jó együtt látni itt egyet és óriást!”

A környezet eleme volt már akkor is a rádió, melyet énekkel és meditációval elemez, jelenségként és „jelenésként”. A meditáció valamelyest az egyetlenés-óriás élményre utal bevezetőben: a hangok ilyenek most, s rádiónk oly keveset fog fel a hatalmas Koncertből, írja. Az ének elébb a bukolikus tájat és helyzetet vázolja: „Ülök hegyemen, távol a világtól / és elkapom a világ hangjait: / Rigók, harangok, s fönn a zengő Sátor, / az ég, és lenn a zsongó Boly, a város...” A térben azonban egy egész erdő úszik, hangokból: „lelkek raja száll, / mint köddétépett felhő / s elzengő foltmadár.” A meditáció csodának érzékeli a rádiót, akárha egy „régholt költő éneke” szólna általa mindig. Hegyi madarásznak nevezi önmagát, s biztatja: kapjon el egyet-egyet a hangokból. S ahogy átsiklik a keresővel valami „arany-énöken”, bánkódva szögezi le: „Egy hang tűnt el a hall-19