Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 3. szám - Tandori Dezső: Táj és környezet Babits költészetében

kőzni ő: „mint a vadak, letépek mindent, ellökök / betont, betűt és aranyat, mint evezős / tengert taszít, hogy révbe jusson”, akár a pusztulása árán is: „hogy láng-, és jég-, és kő-, és tüske-ostorod / verje halálra szegény csupasz testemet!” A környezet változásaival Babits ilyképp, túlzás nélkül megállapítható, állandó harcot, belső küzdelmet folytatott.

Az esztergomi bazilikáról írt dalában így ír az ottani földről: „Rossz föld, de megterem itt legalább a csend / virága, nyugtató lótuszom, s odalent / kertem az egész táj, hol óriás csiga / kétszarvú dómjával e bölcs bazilika...” A komoly, édes dombok muzsikája” esengve szólal meg Free Trade című versében, a bazilika-versek között: „Fáj a / lélek, ha felétek remegve, a lármás / emberi hálókba veri szegény szárnyát, / melyekbe befonva frivol, ádáz jajjal / komoly édes dombok muzsikája, nem hall!” S ezeket a dombokat is összevagdalná „az Ember”, határba kötözné; holott: „örök derűben borongtok / ködötök alatt, mely testvére a fénynek: / Ki vetne határt a sugárnak, a szélnek? / illatnak és színnek?” Figyelemre méltó gondolatok, már a húszas években eleven bajokról, „Óh jaj, Magyarország!”, kiált fel már itt is Babits; és A sziget nem elég magas soraiba ezt szövi: „Körülöttünk árad a lombok / ünnepe, égre feszülnek a kert rab erői, az ég langy / ujjakkal simogatja a kertet. Házam a napban / énekel, és szerelem vet fátyolt kandi szemeknek / pitvara oszlopain...” Az idill feszült. S íme: „...az én arcom borús. Óh, tán / érzem: csak sziget ez! Tán távoli tengerek ádáz / sója zavarja ízét a virágillatnak... / gyűlöletek hálója, önös kormányok öröklő / versenye, vér, vér, vér...” Egyszeriben tovább tágul a környezet fogalma, elér politikai lényegéig a vers. Eképp: „...ártér a világ, ártér Magyarország / véres iszappal...” A húszas évek eleje. A föld „iszamós”, írja Babits, s érzi a domb inog háza alatt. Védekezése: „A múló / perc a mienk. A többi az Isten dolga. Talán ő / öntöz a vérrel csak s trágyáz csak a szennyel. Az ínség / tengere nő s el is önthet. Az emlék fennmarad”, halljuk az illúziót (s mi egyebet mondhatott volna?!), „állván / tűnt szigetünk tetején, mint kincses zátony a süllyedt / Atlantisz vizein...” A vers szomszédságában egy másik: Egy fonnyadó bokorhoz. Mintha a tragikus nagyzenekar után ekképp azonnal valami erdei-mezei egy-száihangszer szólalna! „Fonnyadó, sárguló / ribizkebokor, / neked ősz már ez a nyár!...” Leveleit görcs húzza össze, „mint az / öreg ember tenyerét”; ám a befejezés: „lombod közt aszó pár / szem gyümölcs, aludt / vércsöppek, piroslanak: f rajtad egy bolond / keserű magyar fej / égbőlesett szem jár...” Tjehát az alaptéma itt is megszólal.

A Télutó a Sédpataknál megpróbálja ismét a szebbik feléről értelmezni világát. „Muzsikál a napsugár ma s ragyogva tükröz a Séd...” Valóban hihetetlen érzékletességgel minden más várakozást feledtet. Még a vízmosta szakadék sem bújhat el a naptód itt; s hiába volt „beteg... soká” a költő, hiába „csupa remegés... mert a vad Nyomor ostorosán f jön már, s nyugalmam medrét megtépve rámzuhan: / ne remegj, maradj sima, lelkem!”, kiált „tükrözzön benned az ég: / óh nem lehet az rossz világ, amelyben ez a nap ég!” Az ide-oda verődő, kiszolgáltatott hit tanújelei ezek a költemények. Eszközeik gazdaságosan adagolják a szépséget, inkább a lélek háborgása lendít egy-egy „szigetnyi” látványig, s onnét tovább.

iS