Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 3. szám - Fried István: Babits Mihály európai irodalomtörténete

fait röpítette gyermekibb és szabadabb szerelmek rejtelmes-szigete felé. S e korban jelent meg az első nép szabadságköltö, Burns Róbert. Akit Arany ]ános nevezett a »skótok Petőfijének«.”

S itt igyekszünk néhány példával demonstrálni: hogyan érvényesül a komparatisztika módszere Babits irodalomtörténetében. Akár meglepőnek is nevezhet nők azt a tényt, hogy Babits nem látszik tudomást venni arról: a magyar (irodalom)tudomány egyre intenzívebben kapcsolódott bele - éppen az 1930-as esztendők elejétől - a nemzetközi komparatisztika munkálataiba. Eckhardt Sándor meghívást kapott tanulmány írására az 1930-ban, Párizsban kiadásra került Bandensperger-„Mélanges”-kötetbe. Az összehasonlító irodalomtörténet Közép-Európában c. tanulmánya 1932-ben a Minerva-könyvtár 37. köteteként látott napvilágot, és ez az írás eredetileg előadásként hangzott el a komparatisták Budapesten rendezett konferenciáján. Az itt elhangzott előadásokban és a főleg francia szerzők Magyarországra is eljutó tanulmányaiban, majd később Hankiss János dolgozataiban kibontakozott a hatás- és tárgytörténet kutatásánál célszerűbb, valóban összehasonlító, szintetizáló módszerek megvalósításának lehetősége. Mind a konkrét kapcsolattörténeti vizsgálódásokban, mind pedig a nagyobb, áttekintő munkákban tanúi lehetünk a faktográfiával történő szakításnak, a tágabb határú szemléletmód kísérleteinek. Jól érzékelhető ez az új lendületre kapó klasszikafilológiában és általában az Egyetemes Philologiai Közlöny újabb füzeteiben, valamint Halász Gábor, Szerb Antal és más részről Turóczi-Trostlet József, Eckhardt Sándor „világirodalmi” írásaiban.

Babitsnak a világirodalomról és az összehasonlításról is megvan a véleménye, anélkül, hogy bekapcsolódna a komparatisták munkájába. Az irodalom és az írásbeliség között éles különbséget tesz, csak a kifejezetten irodalmi alkotásokat veszi irodalomtörténetébe. Az irodalom igazi célja talán a „kifejezés”, „praktikus céljai”, a puszta szórakoztatás körébe vágó céljai nincsenek. Az irodalmi mű mögött ember rejtezik, az irodalmi mű tehát „emberi attitűdöt” fejez ki „a világgal szemben, vagy a világnak emberen átszűrt képét”. Ugyanakkor „arisztokratikus” fogalom is az irodalom, a szótól az életig jut el a művész, úgy, hogy a szó mögött asszociációk vannak, ezek az asszociációk egyben élmények, az élet „átéléséből” fakadó élmények. Az irodalom értékfogalom, csak a „nagyokhoz” van köze; a világirodalomnak pedig csak az „egészen nagyokhoz”, minthogy a „világirodalom az emberiség tudatra ébredése”. Ezek az egészen nagyok, az emberiség tudatának megszemélyesítői, kifejezői, „egymásnak felelnek idő és tér távolságain át”.

Ennek a godolatmenetnek nyilvánvalóan semmi köze sincs a francia és a francia ihletéstől felbuzduló újabb magyar komparatisztikához; elvonatkoztat az érintkezésen alapuló hasonlóság elveitől, s nem érdekli a mechanikusan értelmezett történetiség sem. Tagadja az irodalmon kívüli mozzanatok belejátszását az irodalom történetébe, amelynek a történetiség csak erősen korlátozva lehet a jellemzője. Nem a kronológiai értelemben vett egyidejűség a perdöntő: „Hóméros fölébreszti Vergiliust, Vergilius Dánt ét és a századok nem számítanak”. A hagyomány a fontos, az antikok megalapozta és egykor univerzális, mára, azaz a XX. századra megbomlani látszó egység. Wehrli rosszallóan jegyzi meg az ilyenfajta felfogásról, hogy „...a történelmietlenséget a legmeglepőbb átlós kap-12