Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 3. szám - Fried István: Babits Mihály európai irodalomtörténete

csőlátókkal éri el”. A magunk részéről kevésbé hangsúlyoznánk Babits módszerének buktatóit (bár a kötet néhány ilyesfajta „hasonlítása” igazolja Wehrli fenntartásait), ehelyett inkább arra a valóban pazar ötletzuhatagra emlékeztetünk, amely a szemléletességre törekvés célján kívül még a szigorúan tudományos megfontolás számára is meggondolkodtató tanulságot hoz.

Az általa olyannyira kedvelt és korai Vörösma rty-tanulmányálban oly megragadóan méltatott Csongor és Tündét európai távlatba sikerül állítania. „Flaubertnél is így merül föl a céltalanság keserű gondolata a Vart pour Vart ragyogásaiból. Vörösmarty az európai fejlődést előlegezi evvel...” Nem vagyunk bizonyosak abban, hogy Flaubert józansága, kiábrándultsága visszavezethető lenne a Csongor és Tünde „pesszimizmusára”, a lényeg azonban a felismerés: Vörösmarty kimondott-megsejtett valamit, ami később másutt is megjelent. Meggyőzőbbnek tetszik a Csongor és Tünde „rétegeinek” fölfejtése: Babits szerint a népmese szimbólumai lelhetők meg benne, a drámai formát Vörösmarty Shakespeare-től örökölte, de a Faust formája felé tágította. Jól használta föl a spanyol dráma lírai formáját, s ezt sikerült összhangba hoznia a magyar népi ritmussal. S végül: a Csongor ás Tünde „belső formája” Babitsot a romantikus regényre emlékezteti. Ebből az ötletviliózásból nem mindegyik ötlet nevezhető sikerültnek, olykor csak felületes hasonlóságok alapján hasonlít Babits. Mindenesetre az európai irodalom fejlődésébe állítja be Vörösmarty színművét, pontosan határozza meg műfaji jelentőségét, és a kutatást ösztönzően látja Goethe Faustjával való rokonságát, ti. azt, hogy az eredetileg mesedráma, színmű szándékával papírra vetett Csongor és Tünde az emberiség-költeménybe csap át, a Vignyével, Shelleyével és Goethéével rokon hangvétel, szerkesztés, allegorizálás és költői filozófia segítségével. Mindezek a hasonlítások, bármennyire csak ötletek, valamiképpen magyarázatot kapnak. A szerző egy-egy jelzővel vagy utalással érzékletessé teszi. Az azonban már valóban csak Babitsra jellemző, választott rokonságaira, olvasmányaira, hogy Vörösmarty tulajdonképpen a fiatal Tennysonról jutott eszébe. S ami összeköti őket, azt Babits így írja le: „A világ színeinek gyötrő pazarságát ő is belső lírával, zenével olvasztotta meg. S mint majd Tennysonnak, neki is sikerült a művészet erejével rendet varázsolni minden fájdalmas zűrzavarba, s véges formákba szorítani a végtelent.” Vörösmarty és Tennyson „közös” (?) vonásairól más, romantikus költők is eszébe juthattak volna szerzőnknek, s miközben e „közösnek” hitt vonásokat sorolja föl, hirtelen más vágányra siklik. Hasonlatképpen kerülnek elő az antik műfajok: az alexandriai epyllionok és a görög epigrammák. Majd váratlanul, szintén hasonlatképpen, „egy parnassien szonett”. S a bekezdés csattanójául: „így indult el Vörösmarty, ugyanazon az úton, amelyiken a francia romantika: a l’art pour l’art felé”. Egyáltalában nem bizonyos, hogy a francia romantika a l’art pour Tart felé indult, legalábbis például Victor Hugo többnyire közvetlenül irányzatos műveit tekintve, nem. Az pedig különösen vitatható, hogy Vörösmarty ebbe az irányba tartott volna, jóllehet igaz, hogy az 1840-es esztendőkben a magyar irodalomban is vitát kiváltó ún. irányköltészettel szinte semmi közös nem fűzi egybe. Talán valahol másutt lehetett volna megtalálni Vörösmarty és a francia romantika hasonlóságait. Ahol Babits véli fölfedezni azokat - feltehetőleg semmiképpen nem.

13