Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 3. szám - Fried István: Babits Mihály európai irodalomtörténete

mann számára elhullajtott gondolatmorzsákba öltöztető Goethe szavai visszhangoznak. Európai irodalomtörténetéből éppen az egyik Goethe-fejezetben lép ki Babits ,,regényéiből, s válik rezonőrből, előadóból, kommentátorból, gondolkodóból gyónást végző olvasóvá, Nyugat-szerkesztővé, az új humanizmus szószólójává, a Lotte Weimarban c. regény Goethe-figuráját mintegy előlegezve: „A történelem messzebbvetett a német glóbusztól: de nem vethetett messze Goethétől. Aki feléje nyúl, közel találja őt. Korunk szeret kollektív jelszavakat hangoztatni, s felejti azt, hogy minden kollektív jelszó voltakép szétválasztó, s valamely nemzet, vagy párt, vagy világnézet nevében eldarabolja az emberiséget. Az egyetlen kollektivitás, amelyhez minden ember hozzátartozik: az emberi egyének közössége. Goethe ennék a legnagyobb közösségnek a dalnoka, a legnagyobb és legdemokratikusabb hadsereg zászlaját lobogtatja. Aki igazán és mélyen önmaga tud lenni, az mindenkivel testvér.”

Figyeljünk a látszólagos ellentéteket sorjáztató, a paradoxonokkal elgondolkodtató, majdnem Szókratész! kifejtésre, az ellentétpárok egymást erősítő voltára, a goethei előadásmód Goethét emberközelbe hozó módszerére. Ami ellen Babits küzd: az a személytelenség, a kultúrának egyszerű tárgyként kezelése, az irodalomnak, a költészetnek szenvtelen taglalása - és nem utolsósorban a szociális demogógia, amelynek ellenében büszkén választja a kultúra, a művészet egyetemes respublikáját, az „arisztokratizmust”. Nem a politikai demokrácia ellen irányozza Babits nyilait, hanem az e demokrácia jelszavaival élő és visszaélő, valójában az egyenlősdi benyomását keltő és valóban létező irányzatok ellen. S az elsötétülő horizontra vetíti ki Goethe hatalmas példáját. A halász c., akkoriban az iskolákban is tanított balladáról mondja: „Goethe az ősi népmondát lírával tölti meg. A mese a népé és ősi, primitív. A líra a költőé, az egyéné és örök. Örök-modern.” (Goethe: Határtalanul c. verse őtlik föl, mely Szabó Lőrint szép tolmácsolásában így végződik: „S most zengj, Dal! szívem, tüze, gyulladj!” / Te vagy öregebb, te vagy újabb.”) Am Babits nem itt fejezi be fejtegetéseit, felemlíti az Odysseia szirénjelenetét, Heine Loreley-ét, mint egy és ugyanazon motívumnak „Örök-modern” változatait, de nem a tárgytörténet regisztráló és halmozó módszerével, hanem a széles világirodalmi áram sodrában fölmerülő, hasonló jelenségek példájaként, egyben az „Örök-modem” kifejezés szemléltetéséül, magyarázatául.

Ugyanebbe a tárgykörbe tartozik, a kört szélesíti Babits Schiller-f el fogásának egy eleme. Az előbbiek kiegészítéséhez; jellemző Schiller-idézete: „Rettung von Tyrannenketten”. S az interpretáció: lerázni a földi zsarnokság láncait, eljutni a tiszta örömhöz. Körülbelül ezt jelenti a Schiller-idézet. Két út vezethet a tiszta örömhöz, a misztikus himnuszokon át és az idilleken át. Mintegy körvonalazva a XVIII. század (neoklasszicista) költészetének lehetőségeit. S hogy a példa még szemléletesebb legyen, Schiller költészete mellé párosítja Blake dalköltészetét, s a korszak jellegzetességeinek méltatását azzal teljesíti ki, hogy Burns megjelenését is ideírja. A magasztos, schilleri-beethoveni eszménytől „az első népi szabadságköltő”-ig ível a fejtegetés, válaszul mindazoknak, akik Babits irodalom-(kultúra)szigetének elvontságát, pusztán virtualitását, antidemokratizmusát rótták föl. A félreértések elkerülése kedvéért idézzük a költőt: „A schilleri vitorlát ugyanaz a szabadságszél dagasztotta, amely blake könnyű kis dalcsónakii