Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 3. szám - Fried István: Babits Mihály európai irodalomtörténete

dalomról, akár a világirodalomról van szó, nem a jelző, hanem a jelzett szó a hangsúlyos, a lényeges. Az irodalom. Mert Babitsot az irodalom érdekli. Ezért hányja a szellemtörténészek szemére: „a szellemtörténészt nem annyira az irodalom izgatja, mint inkább az irodalmi élet, az irodalmi tudlalt: mozgalmak, közönség, közvélemény, s az írónál szinte jobban a szerkesztő; minden, ami a kollektív irodalmi erőket és szellemet tükrözi”. És majdnem szó szerint ennék megfelelője az irodalomtörténetben: „A modern irodalomelmélet az irodalomban is szociális jelenséget lát. A közösség élete érdekli, amelynek egyik életműködése az irodalom. A korszerű \tekintet előtt egyre kevésbé látszanak fontosaknak a nagy egyéniségek, a kimagasló alkotások. Fontosabb az átlagíró, aki engedelmesebben fejezi ki a közösség átlag-leikét; fontosabb maga ez a közösség, fontosabb néha a publikum, mint az író, s az irodalmi élet, mint az irodalom.”

Ne a recepcióesztétika jaussi tételei felől nézzük Babits fejtegetéseit, bár a recepcióesztétika érdekes hozadékát nem tagadva, annak csak viszonylagos használhatóságát hangsúlyoznánk. S még csak ne is az újabb komparasztikai tanulmányok gondolatvilágával szembesítsük Babits nézeteit, amelyek feltétlenül szűkítik az irodalom fogalmát. S még csak nem is választhatjuk kizárólag a kézenfekvőnek tetsző megoldást: az 1930-as esztendők realitásai közé helyezzük el az irodalomtörténetet, mint amely nem csupán a szellemtörténet kihívásaira adott válasz, hanem a politikáéra is. Feljogosít erre bennünket az oly sokat idézett Szellemtörténet c. cikk több passzusa, mint például ez: „Évezredek hittek a Független Értékkódexben; s egyetlen kor tagadta azt: a mienk. Ez a század a világháborúval kezdődött, s ki tudja, mivel fog még végződni..." Hasonlóképpen nyilatkozik a költő a Nyugat régen és most c. írásában: „Barbár erők feszülnek körülöttünk a sötétben (...)” „...ki tagadja, hogy gyilkos gázók füstölögnek a laboratóriumokban, s gyilkos ideológiák lelkekben” (1932). Majd ugyanitt a politika kihívásaira eképpen felel: „Esküdjön minden a Kultúra ellen: mi védjük meg legalább a művészet tornyát, ha már egyéb templomot nem..." S ez a torony, a Kultúra szigete „hősies oázis ez elboruló, barbár életben”. Még kétségbeesettebben és még nyíltabban egy 1933-as cikkben: „Ki tudja mi lesz Magyarországgal? Ki tudja, mi lesz egész Európával, az európai kultúrával?” Ami egyébként úgy is értelmezhető, hogy nincs külön magyar „sors”. Európa sorsa elválaszthatatlan az igazi, majdnem „virtuális” európai kultúra sorsától, és ennek az európai kultúrának szerves része a magyar kultúra, illetve az, ami a magyar kultúrának tartott jelenségből érték. Ilyen értelemben szól 1934-ben (Nyugat 1934. I. 53-57.) idézőjelben az európai nemzetről. Nem az ábrándos Egyesült Európa-eszme hívévé szegődik, hanem az egységes európai kultúra, valamiféle kulturális-költői Civitas Dei polgárának tudja magát. Még 1933-ban képzelte maga elé a költő „...a nagy, egységes és testvéri jövőbe törő Európa szabad táj-áramá”-1, ennek jegyében idézte föl azokat a korokat, mint amelyekbe visszavágyott, melyeket még nem osztott meg a nemzeti, faji vagy osztálygyűlölség. Éppen ezért az irodalomtörténész - ahogy Babits értelmezi az irodalomtörténetet búvárlók feladatát - „a közöset keresi a sokfélében, az egységes szellemi folyamatot nemzetileg széttagolt világunkban.” Ne tévesszen meg bennünket a megfogalmazás. Goethére utal vissza ez a szóhasználat, az egyes és az általános, az egyedi és a közösségi „dialektikáját” lírai epigrammákba, rövidebb bölcselmi költeményekbe, Ecker-10