Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 2. szám - Solymár Imre: Regionális mentális és történeti életmodell a völgységi sváboknál
semmisítette azokat, akik nem alkalmazkodtak ezekhez a magatartási normákhoz!’ ■ Mivel viszonylag nagyobb tömegek léphettek a polgárosodás útjára, gazdasági etikájuk modellként szolgált a többiek, a tönkrementek, a lemaradtak, a jólétből kimaradtak számára is, mint felemelkedési stratégia. A történeti életmód néhány orvosi-egészségügyi vonatkozását is érdemes megvizsgálni. A völgységi német falvakban többnyire azonos vallásúak laktak. Ez volt annak idején a telepítés egyik alapelve. Az egyes falvak eltérő tájszólásban beszéltek. Bonyhádon a katolikus és evangélikus német tájszólásáról megismerte egymást. A katolikus, evangélikus és református egymás között nem házasodott. A közös származás tudata és az azonos vallás már eleve meghatározta a falvak körét - a rokonfalvakat - ahonnan és ahová házasodni lehetett. Ennek ellenére - a vagyon helyben tartása érdekében - számos helyen erős volt a falun belüli választás elvárása. Blandl György írja 1936-ban Nagymányokról, hogy kb. száz év óta „ ... az a felfogás kapott lábra, hogy a házasulandó korba lépő legényre, leányra szégyen volna, ha nem kapna a faluban házastársat”. Említik ezt Győrében és másutt: „ .. . rossz a vére, ki más falukba csatangol A jobbágyi, majd a paraszti rétegződés - egy erősen a felemelkedésre orientált értékrendben - a falvakon belüli párválasztást is racionálissá tette. 1897- ben Kulcsár József írja: „ a családi élet nagyon szoros. . . bár nem a szerelem az alapja, hanem az anyagi érdek: ez náluk a fő... a házasságkötésnél mindig az a kizárólagos szempont, hogy mentöl több hozománya legyen a jövendőbelinek”. Blandl az egy-vallású, katolikus Nagymányokon belül két házasodási csoportról beszél: „ ... A lakosság törzse, a két század óta kialakult telkes és kisházas osztály száma csekély ahhoz, hogy tagjai hosszabb időn át összeházasodhassanak anélkül, hogy 4-5 nemzedék alatt az egész falu egymással vérrokonságba ne jusson. A paraszti felfogás ezt már »rokonházasság«-nak tartotta”. A tradicionális megoldások nem bizonyultak megfelelőnek. Századunk első harmadára már jellegzetesen felismerhetővé vált a rokonházasság, sőt - viszonylag nagy számban - az unokatestvérek közötti házasság is! Blandl egy nagymányoki polgár hasonlatát idézi: „ . . .Nagymányok olyan, mint egy gúzzsal át font bokor, bármelyik szálát rántja meg az ember, vele rándul az egész”. A magyar falvakhoz képest emberöltőkkel később, csak a második világháború előtti évtizedekben jelent meg az egykézés. Kovács Imre híres könyvében példaként Alsónána, Bonyhád, Mórágy és Szálka német községek is szerepelnek. Vörös László írja a bonyhádi egykéről, hogy „...tisztán és kizárólag anyagi kérdés, de nem a vagyon hiányának kérdése, hanem éppen ellenkezőleg, a jól megalapozott vagyoni helyzet, a rendezett birtokviszonyok következménye”. A harmincas évek végéig nem volt egyértelműen felismerhető a dél-dunántúli németek egykézése. Illyés Gyula 1933-ban még feltételes módban beszél: „ ... az itteni németek között is fölléphet majd az egyke. . .” Ugyanakkor Kovács Imre 1937-ben, „A néma forradaloméban völgységi és sárközi falvak adatait öszszevetve érzékeli: „ ... a sok német község egykézni kezd”. Felvázolja a társadalmi rétegződést: „ . . . legalul a zsellérek, nincstelenek, napszámosok társadalmi osztálya . . .”, stb. Majd ezt írja: ,,. . . Az alsó rétegekből szorgalom és bevándorlás révén sokan felemelkednek a polgári-sváb-társadalomba, de mindjárt alkalmazkodnak és kényelmesen berendezkednek... az egy gyerek rendszerre való áttérés minden megrázkódtatás nélkül, simán ment végbe... A többség szegény és szapora.” 5 65
