Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 2. szám - Gráfik Imre: Fából faragott csónakok
sűek, s feltételezhetően az egyik legkorábbi típusok az emberiség történetében. Régészeti leletekben, de recens anyagban is egyaránt megtalálhatók a világ legkülönbözőbb tájain, s a tudományos kutatás Einbaum vagy MONOXYLON névvel jelöli.26 A típus és változatai egész Magyarországon ismertek, vidékenként eltérő megnevezésekkel. A Dunántúl egyes területein, pl. a Balatonon bödönhajónak nevezték.27 A klasszikus bödönhajók szinte kizárólag tölgyfából készültek, oldalaik enyhe görbülettel formáltak, a csónaktest vízzel érintkező felülete legömbölyített, orra, ill. fara kissé felfelé ívelően hegyes. Minden bizonnyal e típust írja le Richard Bright angol utazó is: „A tavon a rendes hajózás általában kezdetleges csónakon történik. Egyetlen fatörzsből készül; nem ritkán ül bele egy személynél több. Veszélyes volta miatt lélekvesztőnek hívják. De a halászok azért át- és átszelik benne a legnagyobb szélességben is a tavat.”'m A Balatonon használt bödönhajó kitűnő ábrázolását adja Mészöly Géza (1844-1887) Balatoni halásztanya című festménye. A bogyiszlói példányt a magunk részéről nem is neveznénk kifejezetten bödönhajónak, mint ahogy az ahhoz teljesen hasonló őcsényit sem bödönhajónak, hanem csónaknak, természetesen nem a mai köznyelvi értelemben, mely általában minden olyan vízijárművet e kifejezéssel jelöl, melynek az orra hegyes és evezővel húzzák. A néprajzi analógiák alapján csónaknak azokat az egy fatörzsből kivájt vízijárműveket tekinthetjük, melyeknek orra és fara, vagy csak orra hegyben, ill. csúcsban végződik, s fenekük lapos, melyre az oldalak többnyire merőlegesek.29 A magyar néprajzi szakirodalom több, e típusba sorolható csónakról, ill. annak használatáról ad hírt. Elsősorban, mint a halászathoz kapcsolódó közlekedő-, ill. munkaeszközről, bár e tekintetben a XIX. századdal bezárólag főként bödönhajók és csónakok, majd azokat felváltva, az egyre inkább előtérbe kerülő ladik ok használatáról számolnak be a leírások.30 Anélkül, hogy természetesen bármilyen vonatkozásban is a teljességre törekednénk, felidézünk néhány esetet, amelyek részben területi, táji, részben pedig típus és funkció szempontjából kapcsolatba hozhatók az ismertetett bogyiszlói csónakkal. Mindenekelőtt hivatkozunk a Néprajzi Múzeum (Budapest) Közlekedési Gyűjteményében őrzött tárgyakra. Elsőként az 54.58.1 leltári számú, Mohácsról (Baranya megye) származó csónakra, melyet gyűjtője adatai szerint a múlt század végén készített Cselináz Ivó. Az egy fából vájt csónakot (sokác csűri) a mohácsi szigeten használták, legutoljára 1961-ben. Ezzel közlekedtek a szállásra, s minden gazdálkodó, akinek a szigeten szállása volt, készített ilyet. A csónak nyárfából vájt, nyújtott téglalap alakú, két végén ovális rúdszerű fogó, középen ugyancsak a csónak fájából kiképzett ülőke. A csónak hosszúsága: 410 cm, szélessége: 60 cm, magassága: 28 cm.31 A mohácsi csónak tehát analógnak tekinthető a bogyiszlói és a hivatkozott őcsényi csónakkal. Nem ilyen teljes már a hasonlóság a Néprajzi Múzeum Közlekedési Gyűjteményének 61.43.46 leltári számú tárgyával, egy sükösdi (Bács-Kiskun megye), Duna menti községből származó csónak esetében. Ezt szintén egy darab nyárfából faragták, méreteiből azonban az tűnik ki, hogy valamivel kisebb; hosszúsága: 325 55
