Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 2. szám - Gráfik Imre: Fából faragott csónakok
színűsíthető, hogy ennek hatására készült a szóbanforgó csónak, egy régebbit felváltandó. A korábbi idők családi tulajdonban levő csónakjainak maradványai funkcióváltással a szőlőhegybe kerültek, ahol még ma is található egy fél csónak, alkalomszerűen tárolásra, hordószállításra használva. A visszaemlékezők életében két esetben volt olyan „nagy víz” - 1945-ben és 1956-ban -, amikor a csónak vagyont és életet mentő szerephez jutott. Miklós Lőrinc szerint az 1945-ös árvíznél még több ún. „csikli”, azaz kisebb csónak volt használatban a faluban. Bogyiszlón tájnyelvi kifejezésként a csikli alatt egy fatörzsből kivájt, kisebb méretű csónakot értettek egykor.4 Miklós Lőrinc szerint az 1956-os árvíz idejére már e csiklik is eltűntek, s az időközben elterjedt ladik ok mellett csak a saját csónakjukra emlékszik vissza. Emlékezetét látszik igazolni a szakirodalom is: „A deszkaladikok a múlt század közepe táján kezdik kiszorítani a vájt csónakokat, az utolsók még az 50-es években használatban voltak Bogyiszlón."5 Természetesen informátoraink mai mindennapjaiban már nem figyelhető meg a csónakok egykori, főként múlt századi fontos és sokrétű szerepe. A hagyomány, s az ezt igazoló szakkutatás szerint is, a térségben 1850 körül rendezték a Duna vonalát.6 Adatközlőink szerint amíg a töltés el nem készült, a víz évente kétszerháromszor is bejött a faluba, az udvarba. Ez időszakban még a halottakat is csónakkal vitték a magaslaton fekvő temetőbe.7 Arra is van adatunk, hogy a táj többi településéhez hasonlóan a bogyiszlóiak is gyakran jártak át csónakkal a szőlőhegyet művelni.8 A mikrotáj arculatát megváltoztató védgát 1895-ben épült meg, melynek következtében a csónakok használata a bogyiszlói gazdálkodók életében háttérbe szorult. A Miklós család tulajdonában levő nem vált halászcsónakká.9 Alkalomszerűen, mint ártéri közlekedési eszköz funkcionált, de nem lett speciális eszköze ártéri munkának.10 Az év nagyobb részében használaton kívüli csónakot akólban (?!), színben, majd a padláson tartották. A padlástérben szénával borítva, alig észrevehetően, figyelt fel e sorok írója a már funkcióját vesztett tárgyra. Miklósék a csónakkal kapcsolatban úgy tudják, hogy annak készítése, mint általában a hasonlóké, közel két évet vett igénybe a fa kiválasztásától a vízretételig. Visszaemlékezésük szerint a fatörzs kérgét pl. a kivágást követően megközelítően egy év után szedték le, fejszével, ill. bárddal lehántolva. A csónakok készítésének ily hosszú időre való elhúzódása, ha talán nem is volt általános, a szakirodalom szerint is feltételezhető, ill. bizonyítható: „Az elkészítés időtartama, az utána történő konzerválás és tartósítás - a cseh kutatások szerint - néhány évig is eltarthatott-”11 Bár ezek a feltevések többnyire a nagyméretű, tölgyfákból vájt, klasszikus bödönhajókra vonatkoznak, az alig vonható kétségbe, hogy minden egyetlen fatörzsből faragott csónak készítéséhez napok, hetek kellettek. Decsen olyan fáról tesznek említést, melynek csak a kivágása tovább tartott egy napnál, faragása pedig egy hetet vett igénybe.12 A készítés hosszabb időtartamára utal az a közlés is, mely szerint a fákat „az esős napokon, meg a téli ráérősben kivágták . . majd különböző technikai eljárásokkal megmunkálták.13 Az ilyen, egy fatörzsből készült típusoknál mindenekelőtt alkalmas méretű és többnyire egészséges fát kellett keresni. Nem véletlen, hogy „a csónakvájásra 53
