Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 1. szám - Tandori Dezső: A költészet örvénylései - tanulmánytöredékek Juhász Ferencről
TANDORI DEZSŐ: A költészet örvénylései Tanulmánytöredékek Juhász Ferencről Juhász Ferenc költészete csaknem kezdettől fogva a közel-világ és az átfoghatatlan, a „mindenség” szintézisét keresi. Egyebek között ez a - mondhatni - rendelés, ez a determináció alakította ki nagy örvényközéppontját (középpontjait), önmaga köreiből szétsugárzóan és gyűrűzően sorsszerűvé és elrendeléssé ez tette a megélt, felhasznált, megteremtett, felőrölt és kikristályosított, géniuszos költői nyelvet, s így alakult ki képződmény-mód és a szó bizonyos értelmében tenyészetként az a szövedék, melyet 1953-ig visszabonthatunk, elemi törekvései és benső formái, kifejezés-törekvései már ott vannak, s amelyet - a versek egészének erejét sosem fogyatkoztatva - jószerivel összeolvasni-szétolvasni is tudunk, keresvén a rokonhelyeket, a megfeleléseket, a sorozatszerűség örök-változását és örök-azonosságát. A jellegzetes, teremtetten Juhász Ferenc-i kifejezésmód alapelemei és nagyszabású összetételei valami domborzati térkép adott szintmagasságaiként „simíthatok eggyé” az olvasatban, az esszenciális közlendők (avagy: a megnyilvánulás eszköz-mivoltukat szerep-mivoltukba soha egészen átlényegülni nem engedő mikro-tényei) így alakulnak (önlétükct őrizve tehát) jelenség-közlendőkké. Máshonnét tekintve: igaz, hogy Juhász Ferencnél a már bevezetőben említett mikromakro egységtörekvés szokatlanul hatalmas evidenciája a meghatározó, mégis, a végeredmény ezen túl is megtartja-megadja a továbbra sem magyarázható, ebből sem megfejthető, így is titokzatos költészeti szépséget, s ezzel az elrendelést, a világnyi szándékot még eredendőbb fokozatára vezeti vissza, a látszólag tovább nem bonthatóra, a vers-helyre (amely a kompozíció egészében elfoglalt „helyi értékből,” a fogalmi tartományból, az érzelmi tartományból, a hangalakból és a többi versből átsugárzó rokon-elemek tettenérhetetlen hatásából is formálódik; magasrendűen szervezett, általunk mégis ösztönösen élt egység e felfogás szerint a vershely, a versen belüli „pont”); osztódásos erejű, megdöbbentő, sosem-hallott, hökkentő és bensőséges-monumentális szó- és eszme-fűződmények ezek a juhászi vershelyek, és az örvénylés (szerkezeti) teljességének gondolati áttekintése felé úgy haladhatunk tovább, ha érzékeljük, mint alakít azután az ilyen látszólagos végeredmény-sorjázás az „érthető hieroglifa-rendszer” nagyobb áttekinthetősége és mélyebb rejtelmessége által megint újabb költészeti szintet (felfogásunkban), és itt már, gondolom, megkülönböztethetetlenné válik közelség és távolság, bensőleg átélt csekély, külsőségeiben elfogadott és átvett nagy, bensőből társuló nagy és kül- 11
