Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 1. szám - Tandori Dezső: A költészet örvénylései - tanulmánytöredékek Juhász Ferencről

világi csekély. Juhász Ferenc mindenség-szándékát pedig alkalmasint épp e költői érték felmutatásának érdekében nem kell mitizálni. Egészen egyszerűre véve: a költészet maga van olyan bonyolult jelenség, hogy megér akár egyetlen életművön belül is egy „szinte-végtelent”. S hogy ennek tartozékai vannak, mennyisége van, tömege és lávája, önemésztése és fenyegető kavargása, megváltó örök-egyformaságsugallata, felmérhetetlen változatossága, békéje és irritációja - ennél mi sem természetesebb. A természeti világ sem nyújt megnyugtatóbb, áttekinthetőbb képet, sőt. Juhász Ferenc költészetét ebből a szempontból mindig a „létezés-világ” egyik lehetséges képeként olvastam. Mivel pedig ebben a költői tartásban hatalmas kiszolgáltatottságot véltem fölfedezni, érezhetővé vált a számomra a nagy indulatokat tartalmassá tevő érzelmi kisvilág is, amely épp a monumentális költészetek legfőbb értéke lehet, ha jelen van. Ezzel pedig ismét a világ-szintézishez (emberi léptékéhez) jutottunk vissza.

Amikor - korai verseiben - „ibolya-váll” és „tej-köd” az összetétel, még a régi költészet kiművelője ezzel. Csakígy a Százhúsz szűz hegedű „kristály-dal”-a: félút a fejlemények felé. „Gyémánt-fej” és „üveg-vár”; hanem - szintén A rezi várban részleteként - megmoccan a testi szervek költői fogalomképző ereje, s a fecske láttán madárrá „nőtt” szív „forog .. . nincs határa”. Nézi „a látcső merev, nagy szeme”, ám a lény „kiszakad ... a lencse-körből”. Kilibben-kizökken a szervezet rendje, mert „hol vagy fecske, hol van a szív... / s kutatom a végtelen, kék / semmit látcső-mozdulatlan ...” A vers nagyszerű helyzetdal, mely azonban már a nagy távlatokat a végtelenség konkrét említésén túl is sejteti. Az Óda a repüléshez mindjárt bevezetőben, összetételes vers-helyek híján is az új fejleményt mutatja fel: az átalakulásokét, a minden metamorfózis lehetőségével teljes emberi állapotét. („ ... rossz esernyővel, mely mint / a bőregér szárnya feszült szét, / a dudvás, lapuleveles pincetetőről, / mint a denevér huhogtam alá ...” És: „már azt hittem, az űrben kavargó vad madár vagyok ...) S a természet valós-torz állapota is felel már a félig-látomásra: „ . . . lazuló kövek fekete részeiből / előbújt izzadó varangyosbéka nézte...” A „kristály-homlok” és a „gömb-ablak”, közben a „lámpa-rózsálló” és a „szív-csillagai”: megannyi közelítés.

Egyáltalán nem különös, hogy mesében fokozódik ez az anyagszerveződés: „Mikor a jobb szemét vér-gödrébe tette...”, olvassuk így A szegény leány.. .ban. A nap és a hold elrablása végre kibontakoztatja az eszközhasználatot, megteremti a majdani stílusmindenség eleme kezdeteit: „ ... kék ragadozó szem-rózsák, / búvárharang-pókok ...” jelennek meg. Persze, ezzel párban a szörny-vízió is ott jár, a Sárkányról, akinek története esemény-kavargás, és ezt az elbeszélő modor, a hangnem zaklatottsága, vissza-visszacsapása, körkörössége, vonatkozásrendszere érzékelteti: „ ... szétterpedt pikkelyes szárnya, / farka lecsapott a fákra, / a lombot zúzta, kavarta, / ütött pikkely-dorong farka.” Bár a világ itt a külső jelenségek köre marad (nem a belső tehát, nem a képzelt, nem a képzeltnek-mutatva-feltárható), a hangvétel számos nagy Juhász-vers helyeit idézi, rájuk visszhangzik az utólagos olvasásban. Megjelennek itt már a „vas-agyarú virág-banyák” is. A mese maiságát remekül hangsúlyozzák ilyen részletek (később ugyancsak kétfelé ágaztatódnak Juhász Ferencnél: a valóságos jelen leírására és a kozmikus-benső víziók stílusközelségének megteremtésére használja őket a költő): „ . . . végén a hemzsegő éjnek / óriási fáklyák ének, / sercegnek, mint áram-központ. .Van itt két „gyöngyzuzmó-arcú” báty, s a várból „pikkely-láva” tör ki. A szörnyeteg elpusz13