Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 2. szám - Demény János: Castelseprio

Clemente freskóit kezdi festeni (1427-1431), innen jut el a lombardi-varesei hegyvidékre, ahol az olonai Collegiatát (1432) és Battisterót (1435) freskóival díszítve, a lombard tengerben kis toszkán paradicsomot teremt.

Ennél méltóbb helye nincs a világnak, ahonnan ily közvetlen közelségből Castelseprióba érkezhetnénk.

A hegyek szerpentinjein hamar Seprióba jutunk, autóval alig tizenöt-húsz percnyi távolság. Castelsepriót viszont már csak gyalog közelítettem meg, körülbelül három kilométeres úton a tűző napon. Aki azonban átélte a longobárd felfordulást és a közel-keleti vihart is idegszálaiban érzi, a hőgutában is földöntúli örömet érez, hiszen a menekültek Itáliájának egyik döbbenetes objektumához jut el. A római Castrum Sibrium helyén épült templom a „longobárd” Vareseben majdhogynem Antiochiában van (vagy talán Szent Hripszime temploma Arméniában?), mindenesetre a VII. évszázad ősforrásainak egyikéhez jutottam el.

A történelmi háttér ismeretében ez már szinte valóságos szentföldi zarándokút.

(3) Emmy Wellesz foglalkozott Castelseprio templomának VII. századi freskóival.* Egy évtized kutatásainak eredményeit foglalja össze; mindazt, amit az 1944-es felfedezés évétől kigondoltak egymásnak gyakran ellentmondó kutatók.

Capitani d’Arzago - a freskók első méltatója - a „Pompeji III” jelzéssel ismert illuzionisztikus festészet hatását mutatja ki; görög festőt gyanít, aki az arab hódítások elől Szíriából vagy Palesztinából menekült; az apokrif protoevangéliumi történetek mesevilága széles ívben kerüli a hierarchiát, közvetlen atmoszférát lehel, a legkevésbé bizantin az, amit az ember itt lát.

Weitzmann professzor tudatos klasszicizálást érzékel, a freskók - szerinte - a makedón reneszánsz produktumai; ez Bizánc illír tartományaiban bontakozott ki a X. század folyamán, „kései” művészet tehát, teológiai koncepció jellemzi a képek sorozatát.

Pietro Toesca - a középkori olasz művészet ismert kutatója - ragaszkodik a VI. századhoz, legalább a VII. század elejéhez, de a képeket bizánci mester munkájaként értékeli.

Meyer Schapiro is, mint Capitani d’Arzago, hangsúlyozza a Bizánc keleti végeiről érkező migrációt, amit a mohamedán hódítások idéztek elő. (600 és 650 közt Antiochia és Alexandria arab kalifátussá alakul.) Bizonyos korai olasz orientális stílus kialakulása ide vezethető vissza, ami azután a Karoling-reneszánsz némely vonásában is kimutatható. Akárhogyan is: Castelseprióban jelentékeny művész alkotásáról beszélhetünk.

André Grabar szerint olyan művésztípusról, amely nem tartozik egyik irányzatba sem, inkább nagy kezdeményező. Pontosabban: mérföldkő a piktúra történetében.

Örvendenénk, ha Morey professzoré lehetne az utolsó szó: Castelseprio freskóinak ismeretlen alkotója a kora középkor talán legnagyobb művésze volt! Az utolsó szótól azonban még messze vagyunk. A kutatás folyik tovább, én csak az első évtized elméleteiről szóltam, azóta pedig eltelt jó néhány esztendő.

*EJmmy Wellesz: The Frescoes of Castelseprio. The Dublin. Review, Vol. 228. No 464., pp. 169-176.

34