Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 2. szám - Demény János: Castelseprio

kezes Bizánccal, azaz: a Keletrómai Császársággal (Boéthius halálának oka is ebben a nyomasztó közelségben rejlik, összeesküvéssel gyanúsították); Bizánc ekkor még széles karéjban öleli át az egész mediterráneum keleti felét, benne Illíriával, Anatóliával, Szíriával, Egyiptommal - nagyon érdekes, azóta feltámaszthatatlanul elpusztult „egységes” világ a régi jó Kogutowiczon. De helyesebb most a kevésbé poétikusan hangzó, szabatosabb kettőst: „Barthos-Kurucz”-ot mondani, hiszen az ő iskolai atlaszukat, az én régi atlaszomat nézegetem.

És megállapítom, hogy mindazok, akik körülbelül akkor születtek, amikor Boéthiust Theodorik rendelkezésére Páviában kivégezték (sírja-urnája a Basilica di San Vietro in Ciel d’oro alkápolnájában - a templom apszisában örök csontálmát alvó Hippo püspökéhez közel - lámpák fényében is szívet szorongató magány), akik akkor születtek, amikor nem sokkal később magát a nagy királyt is eltemették (ravennai síremléke napsütésben is micsoda barbár rettenetesség!), mindazok az újszülöttek, ha a sors kegyéből megöregedtek: megélhették az új századfordulót, 601. január i-én a VII. századba léptek át.

Furcsa világban nézhettek körül, ahol a keleti gótok birodalmának már nyoma sem volt, helyüket Itáliában a longobárdok foglalták el. Emitt, a Duna-Tisza táján és a Kárpátokon is túl, a Fekete-tengerig pedig új állam, a keletről érkező, most egyszerre felszínre tört avarok birodalma terült el - a gepidák helyén is, hiszen őket gyűrték maguk alá, őket söpörték el. A történelemből ismert körülmények között a longobárdok az avarokkal szövetkezve Toppantották össze a gepidák államát, hogy azután 568-ban utat törjenék Itália felé. . . Alboin kikötötte, hogy visszatérnek, ha a birodalomalapítás nem sikerül.

De nem tértek vissza. A Nagy-Tarpatak vidékéről indult, Pannóniából érkezett nép jól berendezkedett egész Itáliában. A 600 körüli Európában Monzától Salernóig, Bariig - az olasz etnikumot rajzolja, első nyersvázlatait színezi. A VII. század küszöbét átlépő emberiség Itáliában - amerre csak néz - Longobardiát lát. Csak Ravenna marad katexochen sajátságos világ.

A Keletrómai Birodalom is expanzív: legnagyobb kiterjedését most éri el, Észak-Afrika is hozzája tartozik és a longobárd csizmába is beleharap; a szicíliai Taormina, a Nápoly-vidéki Castellammare di stabia - és az „örök” Róma! - a bizánciaké.

Ezt most csak azért jegyezzük meg, mert később - alig ötven év múlva - régi térképünkön lapozva ismét változik az ábra: Bizáncnak, ennek az óriás hatalomnak keleti felén jatagán vágta hosszú seb nyílik, a mohamedán világ viharként, forgószélként támad és csakhamar bekebelezi Jeruzsálemet, Antiochiát, Alexandriát. Később - a napnyugati végeken is - csaknem egész Ibéria a Kordobai Kalifátussá változik át. Jeruzsálem, Antiochia, Alexandria: ezek a városok nemcsak közhellyé koptatott biblikus szavak, hanem a kereszténység első századainak friss kegyhelyei. Jeruzsálem Krisztus bevonulásának fényes városa, Antiochia fontos ihletője a történelmi kereszténységnek, Alexandria a mediterráneum ki tudja hány ezer esztendős műveltségét őrző tudás birtokosa.

Ezek a városok a mohamedán idők kaotikus periódusa után mint megannyi keleti Pompeji maradtak reánk. Jeruzsálem romjai legendás ószövet'égi hősök fiktív sírhelyeivel, a halott Alexandria - lángokba veszett tekercseinek emlékezetével - a Közel-Kelet legjelentősebb filozófiai központjaként, a sivatagi Antiochia fontos művészeti emlékeinek hazajáró szellemeivel.

29