Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 2. szám - Fried István: Babits Mihály és az orosz irodalom
Ne vitassuk, hogy Goncsarov életrajza cáfolja az Író „oblomovizmusá”-ról, széles körben elterjedt nézeteket. Egyetlen példa: Goncsarov példás „csinovnyik”, Oblomov megriad a hivatalnoki léttel járó felelősségtől, nem intéz, rosszul intéz aktákat, az első adandó alkalomkor beadja lemondását. Azt is könnyűszerrel lehetne felrónunk, hogy Voinovichnál és Babitsnál egyként jókora ellentmondásra bukkanunk. Hiszen Goncsarov egyfelől - igaz, aggályos, de - állandóan dolgozó, művén, művein „pepecselő” alkotó, másfelől maga Oblomov, vagy „egykicsit” Oblomov, tehát a tervezgetésnél elakadó nyugalmazott hivatalnok-földbirtokos. A kettő azonban nem hozható közös nevezőre. Ami még fontosabbnak tetszik: Babits költői-írói habitusával kapcsolatos. E szempontból rendkívüli módon árulkodó Babits egy személyes ügyben írott cikke: Indiszkréció az irodalomban (Nyugat 1927). E cikkben élesen választja el egymástól Babits a pamfletirodalmat az igazitól. „. . .az igazi Regény azonban nem pamflet, sem nem történetírás vagy életrajz; hacsak nem oly életrajz, mely teremti az életet, amelyet lerajzol.” A másik elvi jelentőségű megállapítás: „...az indiszkréciót nem a regényírónak kellene megtiltani, hanem a kritikusnak.” Ugyanis az igazi „művésznek még a naplója is alkotás (...) — nemhogy alkotásai naplók volnának.” A kritikus firtatja író és modellje „viszonyát”, a kritikus nem lát mást a regényben, mint dokumentumot. De teszi ezt azért, mert szinte a kor kényszeríti rá; a kor, amely csak a pillanatot becsüli. Babits személyes ügyben csatázott Ignotusszal, mondandója azonban általánosabb érvényűvé lett. Az Oblamovra visszatérve, éppen azért bizonytalanította és relativizálta Voinovich magabiztos kijelentését, mert az Oblomovban igazi regényt látott, nem pedig dokumentumot. Az irodalom - Babits számára -, de az irodalomtörténet is, nem azonos az általa szociologikusnak minősített szemlélettel, a művek interpretálhatók, az írók bemutathatok; de a műnek kell megszólalnia, irodalomtörténetben: a művök sorának, nem is az irodalmi életnek, nem a kiadási viszonyoknak. Babits tudott Goncsarov életéről egyet-mást, pl. azt, hogy Turgenyevet és Flaubert-t megvádolta, ellopták témáit (Vö. René Fülöp-Miller cikkéta Nyugat 1925-ös évfolyamában). Ez a Goncsarov egyéniségét jellemző tény nem érdekelte Babitsot, nem érdekelte annak ellenére, hogy magyarul eladdig meg nem jelent Goncsarov-írásban lapozgathatott. Hiszen ez - számára - külsődleges életténynek bizonyult, ahonnan nem nyílt - ismét számára - rálátás az életmű egészére, vagy legalábbis a chef d’oevre-re, az Oblomovra. Viszont - az, hogy Goncsarovban „egykicsit” Oblomovot látott, mintha célzás lenne egy írói alkotási módra, a Dichtung und Wahrheit egymást feltételező „törvényszerűség”-ére. A pepecselő-aggodalmas művész, aki életében néhány regényt írt csupán, és e néhány közül is csak tulajdonképpen egy vált nemzetközi hírűvé, „világirodalmivá”, ez a művész szinte nem is lehet más, mint nehezen cselekvő Babits szemében, a leleplezéstől szüntelen félő, a tökéletességre törekvő, tehát a kudarctól rettegő. Ilyeténképpen egy kicsit Oblomov is, akinek e jellemvomása sűrűsödött majdnem önvallomásszerű művészetté. Hogy nem ez az Oblomov c. Goncsarov-regény lényege; hogy az ún. oblomovkai nagy evés-ivásokat sem lehet a hasonló magyar képekhez, regényrészietekhez hasonlítani, más kérdés. Babits olvasata még akkor is egyéni és Babitsra jellemző olvasat, ha megismertük forrását; ha lényeges pontokon átvételre bukkantunk. Mert saját esztétikáját és irodalomfelfogását kereste 24
